Sonkoly Éva : Homályos képek 2

Kép forrása: negis_art

 

 

Editnek másnap délelőtt első dolga volt hívni Győzőt… Jánost?… Nem is tudta bizonyosan, melyik a jó név…

Titkárnője vette fel a telefont.

— Karády Győzőt keresem — mondta bizonytalanul.

— János Pesten van, kórházi kezelésen… adhatok telefonszámot?

— Karády Győzőt keresem — ismételte Edit, s ujjával izgatottan dobolt a készülék mellett.

— Mondom a számot… — gyorsan feljegyezte, aztán türelmetlenül tárcsázott.

Kórházi jelentkezésre várt, ápolónő vagy más hangjára. Helyette a jól ismert férfi jelentkezett kedvesen.

Pár kérdés után megtudta, hogy hirtelen lett rosszul otthon, egy régi betegsége újult ki, aminek tulajdonképpen nincs is gyógyszere, váratlanul jelentkezik, s mindig a legrosszabb helyzetben.

— Már sokat javultam, lassan haza is mehetek — hangzott a vonal másik végén, Edit szinte látta, ahogyan mosolyog. Gondolta, majd beszélnek a dolgokról, de mégsem bírt várni.

— Mondd, ki vagy te tulajdonképpen, a neved… — már restellte a kérdést, de nem tehetett semmit, kimondta.

— Elmondok mindent nemsokára, ne aggódj! Tudni fogod azt is, miért mutatkoztam be más néven.

Edit általában bizalmatlan volt, de most hallotta a hangján, hogy őszinte.

— Várlak, majd beszélünk! — tette le a kagylót.

 

Pár nap múlva úgy várt rá a férfi munkaidő után, mintha semmi sem történt volna közben, akárha tegnap köszöntek volna el egymástól.

— Gyere, elviszlek valahova, ahol nyugodtan beszélhetünk — s kinyitotta az autó ajtaját Editnek.

Többszintes ház előtt álltak meg. Az első emelet egyik lakásához érve, mint aki otthon van, kulcsot vett elő.

— De hát… — vonakodott Edit.

— Gyere nyugodtan, hisz tudod, nem itt lakom, ez csak olyan… — gondolkodott —, szóval a munkám része.

Villanyt kapcsolt. Az előszoba végén egy kellemesen berendezett nappali várta őket. Az asztalon konyakos üveg, két pohár. Az üveg párás volt, nemrég vehették ki a hűtőből.

— Egészségedre! — emelte a poharakat mosolyogva, és mélyen Edit szemébe nézett, majd leült vele szemben. Ő várakozva nézett és hallgatott. Amit hallott, attól, úgy érezte egyre mélyebbre süllyed a fotelban. A portásnak igaza volt, János a valódi neve.

Mesélte az életét. A nő valóban úgy hallgatta, mint egy mesét, vagy kalandfilmet… nem is tudott választani melyikhez áll közelebb, amit hall. János jó mesélő volt.

Edit gondolatban végigjárta életének minden fordulatát, néha izgatottan figyelt, máskor vele együtt sétált a moszkvai utcákon, valamikor sok évvel ezelőtt, amikor még János ott tanult.

Hol is? Valami különös nevet mondott, amire már nem is emlékezik, jobb is felejteni. Filmekben látott, vagy még ott sem hasonló dolgokat, titkokról lebbent fel a fátyol, amelyek itt nem fontosak, vagy mégis? Hiszen megosztja vele.

— Most már mindent tudsz rólam — mosolygott János. — Íme, ilyen az életem, a munkám. Sokat utazom, pár megyébe rendszeresen járok, információkat gyűjtök, feldolgozom azokat, aztán Budapesten…— itt elhallgatott — Látom, nem nagyon hiszel nekem. Ha van időd, gyere velem, akár Pestre is! — kérte a férfi.

Rábólintott, azt sem tudta mire és miért. Nem is gondolta, hogy ezzel a kis mozdulattal évekre megváltoztatja az életét.

 

 

      Folytatása következik

 

Legutóbbi módosítás: 2013.09.25. @ 10:11 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"