Sonkoly Éva : … lábujjhegyen

Kép forrása: internet

Óvatosan csípte ujjai közé a lapot… azt a napot.

Pakolt. A doboz fedele nemrég még csillogott, valami különös varázsa volt. Csodálkozva nézte, mi történt, hogy most olyan kopottnak tűnik?

— Mit csinálsz? — kérdezte a férfi.

— Emlékeket gyűjtök, elviszem magammal.

— Nem kellene gyűjteni, nálam mindig megtalálod… — nézett az egyik képre.

— Ki tudja meddig? — simította fáradt homlokredőit a nő.

— Az csak rajtad múlik — suttogta, s olyan titokzatosan fordult felé félig lehunyt szemmel, de a nő pontosan tudta, jól lát mindent, csak titkolja.

Mindig voltak titkai, s ő kutatott közöttük, pedig jobb lett volna rejtve hagyni őket.

— Elmegyek! — mondta hirtelen —, s a férfi tekintetét kereste.

— Hova sietsz? — hallotta a távolodó hangot.

 

… de, hiszen az imént még itt volt. Széttekintett. Senki.

Szíve hatalmasat dobbant, majd kihagyott kicsit.

— Ne, csak még egyszer…

Elképzelte az eddigi szép napokat… a többi már nem is volt fontos.

— Titkok?  — jutott eszébe a szó.

Óvatosan felemelte ezt az utolsó gondolatot, s betette a kopott dobozba. Rácsúsztatta a fedelét.

Az ablakhoz ment. Messze nézett, de közben az ajtó felé figyelt, várt… mindig várt.

Finom kis kopogás.

Behúzta a függönyt, a szűrt fények lábujjhegyen surrantak a szobába, valami különös, intim félhomályt szórtak léptei után.

Ajtót nyitott, s ott állt Ő talpig mosolyban.

— Nagyon vártalak! — súgta

— Tudom! — mondta a férfi, s azután több szó nem esett közöttük.

 

Pár óra múlva újabb lapot tartott a kezében… pontosan ezt… és hosszan nézett a tükörbe, mintha minden titokra ott lenne a válasz.

Legutóbbi módosítás: 2013.08.06. @ 11:08 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"