Fejemben a hang
vonalakká fakul,
s mint origami lapokból
hajtogatott kacsák,
tátognak,
nincs bocsánat,
én ott várlak
valahol a múltban,
ahol még csak egymagam voltam a fejemben,
de mára már annyi ember beszél bennem,
hogy megsüketülök,
és ha nem hallhatom tisztán,
mit mesélek rólam,
néma leszek,
ahogy hangszál szakad,
kicsi, egyre kisebb darab
vacog aortákba zárva,
mikronnyi világ.
Igyál,
a boroskóla még vigasztal,
ahogy átfolyik a testen
valami nagy hangzavarral,
szemben ülök önmagammal,
hologram az élet,
fakult origamilap-élek
válaszfalak a szívbe,
szívd be a füstöt,
fújd ki a fölös hangokat,
vacogj, tükörkép,
ma sem lettél otthonabb.
Legutóbbi módosítás: 2013.07.21. @ 13:19 :: Tóth Zita Emese
