Olyan idegen minden.
A tükörből egy arc néz vissza,
mintha, te lennél…
és én próbálom megszokni
a gondolatot, hogy amit
látok, az általad van. Tőled.
Belőled. Tanulom a vonásokat,
a hangomat, hogy ha egyszer
szembejönnél velem, más világok,
más partjain, felmondjalak,
Istennek. Magamnak.
mert néha, még üvölt, sír
bennem a konok gyermek…
De ahhoz ismernem kéne
útjaidat, a hegyeket, völgyeket.
Téged. Sűrű erdő közepében
az ijesztő, vad- rejteket, de lehet,
csak meg kéne fordulnod,
szembenézni mindennel,
a mosdatlan holnapokkal,
arcommal,velem,
mintha, én lennék te…
Amikor elindultál, a hajnal
repülni próbált. Utánad. De
nehéz volt odakint a levegő.
Valamit a szívemre rajzoltál,
talán a feledést…
és hirtelen eltűnt az idő, a volt,
a van, a lesz. Az évszakok
elfordultak tőlem, mint
a vonuló madarak, sírva,
egymás után, csendesen,
hangosan, mind-mind
nélküled. És már senkit nem
érdekelt a hajnali árvaság,
se édest…
se mostohát…
Látod Édes, kit mostohává rajzoltak
az évek, halálugrás ez a nyár is.
Kérészéletű rajzás. Nincs napba
kapaszkodó, csak kiapadt ég-tó,
letaposott hajnali pipacsmezők,
keserű ízű vattacukor fellegek.
Minden olyan, akár egy jól
sikerült Picasso kép. Tele
harsány mozdulattal, ellentéttel,
égbe kiáltó érzelemmel. És
mégsem visz sehová, semerre.
Egyhelyben dübörög, tép,
szétszed. Felfal,
belesikít az éjszakába…
Majd elhagy.
És újra elhagy.
És már nem érkezik.
Csak elhagy.
Legutóbbi módosítás: 2013.07.07. @ 12:12 :: Szilágyi Hajni - Lumen
