Isten van. Engem úgy neveltek, tény az Isten
léte, nem csupán mese, s ezerszer kértem őt,
hogy fedje fel magát nekem. Néha gyertyát
gyújtottam, erősen gondolva arra, hogy két
perc múlva magától lobbanjon nagyot, vagy
a sötét szobában olykor azt kívántam, a falon
furcsa fény legyen, esetleg reggelre újabb anya-
jegyet vegyek észre a bal lábam fején, de ha
ez túl nagy kérés, egyszerűen csak hallasson
valamiféle hangot, könyv-lepuffanásba, légy-
zümmögésbe, ajtónyikorgásba,
de nem…
Jól csinálta. Jól tudta, egyszer majd megértem.
Megértem; csodákra várni nem szabad, hiszen
pillekönnyű hit a látás által megnyilatkozó, ám
a mustármag példába rejtett hegy imákkal
elmozdítható. Kihez szól hát, aki tagadja
Istent? Hogyan birkózik meg a végtelennel?
Egyszerűen.
Este ugyanúgy lefekszik az ágyba, akár az önmagát
hitgazdának címző, ugyanúgy átrágja a napját, s titkon
bocsánatot kér mindenkitől, akitől nappal sohasem
kérne. Ez az ő titka. Az estek titka ez. Imák, melyekről
nem tudja, hogy az. Aki hát belátásra, beismerésre képes,
az én hitem szerint az Úr ölében él. Nem képzel angyalkákat,
az ismeretlen égi ország illatában nem gondolkodik, viszont
magával beszélget.
Magához szól. Törődik önmagával. Hisz a saját
szavában és minden apró gondolatában. Hisz
valakiben, aki benne él, akihez mindig szólhat,
aki mindig meghallgatja őt. Ők ketten az egyben
szeretik egymást. Egyetértésben élnek. Minden
titkot egymásra bízhatnak.
Ezek az emberek úgy hisznek, hogy azt sem tudják,
a hit legmélyebb sikátorában élnek egyetértésben azzal,
akivel kapcsolatban annyi csalódás érte gyermekkorom,
hiszen…
a gyertyák mindig ugyanúgy égtek,
furcsa fények nem cikáztak a falon,
anyajegyeim csak korommal születtek,
könyv-lepuffanás,
légyzümmögés,
ajtónyikorgás…
millió.
Legutóbbi módosítás: 2013.07.06. @ 20:04 :: Kőmüves Klára
