láthatatlan-e
ki végtelen tengeren
lábujjhegyen jár?
Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: Marthi Anna
láthatatlan-e
ki végtelen tengeren
lábujjhegyen jár?
Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: Marthi Anna
Elolvasta:
38
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }( fotó: Szabó Endre )
Az ősz rozsdás levelei
ma az égig hullnak,
hideg horizontba kapaszkodik
érdes ujjaival.
Köddé bomlanak a riadt felhők,
résnyire megreped a fent,
megmaradt világunk peremén
fészket ágyaz a szerelem.
Hajnalok szelíd zuhatagában
örvénylik az idő, sodródik a lét,
ránk omlik a tegnap keserű félelme.
Kitakar, betakar,
nem dúdol, nem ringat,
ágyunk szélére ül.
Szemében ezer év csendje, zaja,
tenyeremre a meg nem született
szavaidat álmodja,
versek közé préseli hangod…
De hiába az akarás, a poros úton
némán vánszorog a magány
az élet végtelen ütemével,
ahogy dobban a szív s leáll,
elhagyott hangárok
kivilágítatlan termeiben.
Felette zihálva lélegzik a nap,
– keresi a fényt, nincs visszaút –
hisz egyszer mindennek vége lesz…
Az éjszaka hűséges árnyai
lábunkhoz fekszenek,
leírt betűink összemosódnak,
szolgalelkű félistenek mosolyt
álmodnak a múltnak.
Csöndül tanuljuk majd önmagunk,
s a lélek ott borul térdre szótlan,
hol sötét vermek felett a harangok
keservesen zúgnak…
Mert a jelen világainkhoz felemel,
– nem kérdez …
könyörtelen kiszakít,
tenyeréből kiejt –
mikor hajnalban
a csupasszá tépett fák
az égig lobognak,
és ágaik közt
a szerelem csendig olvad …
Elolvasta:
49
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Reggeli torzulások
(Sas Tamás Szerelemt?l sújtva cím? filmje nyomán)
ujjal simított képtelen hajnalok
arcomon gyönyörrózsa nem ragyog
felkelek
eszméletlen
hogy folyamatosan rád gondolok
beágyazlak paplanommal
pedig tudom
szemeiddel meztelenné teszel
hamarosan a munkahelyen
parfümruhám felveszem
szívemre rózsaszín masnit kötök
hisz annyira tetszeni akarok
szerelmem piros kerek gyöngy
(rajta neved drága péter)
hófehér álomláncon nyakamra f?zöm
hogy lásd mennyire szeretlek
fékez a busz
leszállok
ne várj édes
n?s barátom
elegem van
már jobb ha arcom se látod
hisz ráborult a lelkiismeret
egy hirtelen ötlet
az utcán lekapom fejem
odadobom a gyerekeknek
játsszanak vele
akár pettyes labdával
így legalább valamire jó leszek
Elolvasta:
52
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Nem fúj,
zsong a szél,
zörgő nevetéssel útra kél az elhajított,
tarkamintás nejlon,
félvak tél araszol loppal,
itt-ott jeges ráncot gyűrve még a járda sáros, szürke kabátjára,
s az utak zöldbe fordult, csorba szegletén
meg-megpihen a várakozás.
Enyhülünk, mi, renyheségbe fáradt dologtalan emberek,
átvágott torokkal elvérzik lassan minden megalázó tétovaság,
nagy levegőt vesz, s határozottan szemünkbe néz az összes
bátortalan talán és nem merek.
Vérezni maga az eleven való,
párállva lüktet köztünk a halál,
lélegzetedbe fulladt lélegzetem simít az estre szemfedőt,
s mi vigyorogva ülünk hűvös-szép, könyörtelen lábainál.
Készülök,
hiszen már átszökött a nyár a fákon,
s fényt szitálnak ránk a sajgó ágközök,
amerre jársz, s amerre járok.
Szín születik itt benn, lüktető vörösbe viszlek,
s hogy megtörve látott – míg ájultan ittalak –
tenyerembe új vonalat vágott bicskájával az Isten.
Jó azoknak, akik ilyen vakon hisznek,
ahogy én nem tudok.
Életembe húzlak, hogy kedvemre épülj,
ha véletlen összezúztalak,
dübörögve várnak sejtjeidre
az éhezésbe őrült, dühöngő sejtfalak.
De majd erős leszek,
és finoman szeretlek,
akár dekadens, fehér selyemszerelemmel,
ahogy tenyerébe hasított sorsát
tudja csak szeretni idővel az ember.