lélekbúvár lennék mint oly sokan
"Kinézek a térre,
és ott ég a fájdalom,
a szerelem kísérteties varázsa.
Félbemaradt lángolások mögött jössz,
a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton;
arcod a nézés dadogása,
ismeretlen kerülők
a személyes veszteségek körül -
kezeddel intsz,
már nem is nekem,
a szubsztanciálisan felfoghatatlannak,
annak, amitől
egy másik sors
mindig másik sors marad.
Rámvetülsz, rád vetődöm.
S mindenünk odaadjuk
ez érintő, kósza integrációért
a tér s a szívek nagy zűrzavarán át.
Valamikor féltem volna tőled,
féltem volna, hogy elhagysz,
s egyedül megyek az utcán
anyagtalan csillagokkal
szívem programjaiban.
De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat.
Hanem a szabadság részletei.
S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez
mindenáron."
Pardi Anna: A távollevő és az utak
Elolvasta:
38
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }( fotó: Szabó Endre )
Az ősz rozsdás levelei ma az égig hullnak, hideg horizontba kapaszkodik érdes ujjaival. Köddé bomlanak a riadt felhők, résnyire megreped a fent, megmaradt világunk peremén fészket ágyaz a szerelem.
Hajnalok szelíd zuhatagában örvénylik az idő, sodródik a lét, ránk omlik a tegnap keserű félelme. Kitakar, betakar, nem dúdol, nem ringat, ágyunk szélére ül. Szemében ezer év csendje, zaja, tenyeremre a meg nem született szavaidat álmodja, versek közé préseli hangod…
De hiába az akarás, a poros úton némán vánszorog a magány az élet végtelen ütemével, ahogy dobban a szív s leáll, elhagyott hangárok kivilágítatlan termeiben. Felette zihálva lélegzik a nap, – keresi a fényt, nincs visszaút – hisz egyszer mindennek vége lesz… Az éjszaka hűséges árnyai lábunkhoz fekszenek, leírt betűink összemosódnak, szolgalelkű félistenek mosolyt álmodnak a múltnak.
Csöndül tanuljuk majd önmagunk, s a lélek ott borul térdre szótlan, hol sötét vermek felett a harangok keservesen zúgnak… Mert a jelen világainkhoz felemel, – nem kérdez … könyörtelen kiszakít, tenyeréből kiejt – mikor hajnalban a csupasszá tépett fák az égig lobognak, és ágaik közt a szerelem csendig olvad …
Nem fúj, zsong a szél, zörgő nevetéssel útra kél az elhajított, tarkamintás nejlon, félvak tél araszol loppal, itt-ott jeges ráncot gyűrve még a járda sáros, szürke kabátjára, s az utak zöldbe fordult, csorba szegletén meg-megpihen a várakozás. Enyhülünk, mi, renyheségbe fáradt dologtalan emberek, átvágott torokkal elvérzik lassan minden megalázó tétovaság, nagy levegőt vesz, s határozottan szemünkbe néz az összes bátortalan talán és nem merek. Vérezni maga az eleven való, párállva lüktet köztünk a halál, lélegzetedbe fulladt lélegzetem simít az estre szemfedőt, s mi vigyorogva ülünk hűvös-szép, könyörtelen lábainál.
Készülök, hiszen már átszökött a nyár a fákon, s fényt szitálnak ránk a sajgó ágközök, amerre jársz, s amerre járok. Szín születik itt benn, lüktető vörösbe viszlek, s hogy megtörve látott – míg ájultan ittalak – tenyerembe új vonalat vágott bicskájával az Isten. Jó azoknak, akik ilyen vakon hisznek, ahogy én nem tudok. Életembe húzlak, hogy kedvemre épülj, ha véletlen összezúztalak, dübörögve várnak sejtjeidre az éhezésbe őrült, dühöngő sejtfalak. De majd erős leszek, és finoman szeretlek, akár dekadens, fehér selyemszerelemmel, ahogy tenyerébe hasított sorsát tudja csak szeretni idővel az ember.
