Ötödik fejezet
Az első tartályban marhacomb-klón fejlődött.
A harmadikban csirkemáj szívvel.
A középső üres volt, de az utolsó projekt óta még nem volt kitakarítva. Sertésvelő maradványait találta volna benne, aki belekukkant.
Az egybenyitott frakciócsövek még a tartályok elején voltak, amikor az őssejteknek még csak egy része kapta meg a megfelelő klónt.
Ezeken a csöveken nem is lehetett még kész húst kivenni, itt akkor szokták leengedni az anyagot, ha véletlenül tévesen indítottak meg egy projektet.
Innen a hidrogénvillantóba irányult a selejt, ahol egy intenzív villantással elpusztították, és aztán mehetett az újrafeldolgozóba.
Jelen esetben tehát ezek a korai stádiumban lévő anyagok keveredtek, és ráadásul Huszonnégyes nagy felindultságában a marhavelőscsont tápanyagát engedte rájuk.
És a massza fejlődni kezdett.
Hogy mivé?
No, hát erre senki se tudta még a választ. Igaz, még a kérdés se fogalmazódott meg senkiben.
Talán mindenkinek jobb is volt ez így.
Hatodik fejezet
Huszonnégyes biztos volt benne, hogy megússza.
A vékony kis frakciócsöveken nem folyt el annyi, hogy az eredeti projektek mennyiségén észrevehették volna a hiányt. Nem akart ő igazi kárt okozni, csak kellemetlenséget Tizenhetesnek. Arra gondolt, hogy a kutyulék, amit összeengedett, beledöglik a tartályba, és talán csak a következő páros szolgálatában veszik észre, hogy valami nem stimmel. Akkor pedig csak annyit tudnak megállapítani, hogy hozzávetőleg mikor indulhatott a folyamat, tehát konkrétan őrá nem utal majd semmi.
Tizenhetes viszont magyarázkodhat, és az lesz a legkevesebb, hogy kimarad az előléptetésből. A következő aspiráns örülhet majd, nem is tudva, hogy Huszonnégyesnek köszönheti szerencséjét…
Eltelt a hét, és nem történt semmi esemény. Átadták a szolgálatot a következő párosnak, akik jókedvűen kezdték a munkát. A négy hét szünet — egy hét munkának vannak előnyei; az ember alig várja már azt a hetet. Egy műszaki embernek igenis hiányzik az, hogy gépek, berendezések között legyen, olyanok között, melyek működésére befolyással van.
Fantasztikus érezni, hogy több száz tonna engedelmeskedik az embernek!
Természetesen ez illuzórikus, hiszen van olyan szolgálat, amikor egy hét alatt egy csavart se kell arrébb tenni, de a tudat a lényeg. „Azért nem történik semmi változás, mert én nem akarom!”
Nos, a Huszonnégyeséket követő párosnak ilyen hét volt kilátásban. Nem volt a diszpón sem induló, sem végző projekt, húzták is a hazamenőket ezzel.
— Azt hiszem, fogócskázni fogunk egy hétig a főnökkel — vigyorgott Harmincnégyes —, nehogy felfekvést kapjunk itt a nagy heverészésben!
— Tudod, a remény hal meg utoljára! Na, sziasztok! Mi megyünk! — intett Tizenhetes.
Huszonnégyes is biccentett. — Ne fogadjatok jelentős összegben erre a nagy pihenésre! — gondolta.
Elbúcsúzott főnökétől is, aztán hazaindult.
Hetedik fejezet
A tartályban lassan elindult valami.
Nem a szokásos folyamat, hiszen többféle dolog keveredett össze. Keletkeztek szív- és májsejtek, izomsejtek, a marhacsontnak való táp miatt valami kötőszövet-féleség is kezdett kialakulni. Arról nem is beszélve, hogy a tartályban maradt sertésvelő, találkozva ezzel az egész „turmixszal” kapcsolatokat keresett az izommal, kötőszövettel, belső szervekkel.
Ott volt még a rengeteg érintetlen őssejt, amik talán valami ősi parancsnak engedelmeskedve elkezdték feltölteni azokat a hiányokat, melyek egy leendő szervezethez nélkülözhetetlenek.
Hiányzott ennek az egésznek viszont egy igazi „koordinátora”. A sejtek, szövetek kissé magukra maradtak, teljesen a véletlenre volt bízva, hogy meddig és milyenre növekedjenek, szaporodjanak.
Mindenesetre valami élő alakult itt ki, ami nőni kezdett. Nem vált be tehát Huszonhetes terve; nem döglött be a tartály, nem büdösödött meg nagy botrányt kavarva, hanem élt és fejlődött.
Hogy meddig? Talány.
Egy biztos: Ha a tartályt kinövi, arról mindenki tudni fog.
Nyolcadik fejezet
Harmincnégyes vette észre az ötödik napon, hogy megnövekedett a tápfelhasználás.
Szólt főnökének, aki egyetértett azzal, hogy végignézzék a projekteket, vajon melyiknél keletkezhetett a hiba.
Először ő, aztán pedig mindketten ellenőrizték újra az összes működő projektet, de mindet rendben találták. Találtak valamennyi eltérést a normálistól, de bőven a hibahatáron belül dolgoztak a berendezések. Itt élő anyagról van szó, és az soha nem annyira kiszámítható, mint az élettelen.
A két mérnök órákig töprengett, át-meg átnézve a mért adatokat, míg egyszer Harmincnégyes gyanakodni kezdett.
— Mi van, ha nem működő tartályba megy a táp? Mi csak a projekteket néztük meg!
Az irányítófülke műszerei semmit nem mutattak, ezért Harmincnégyes elindult, hogy közvetlenül is ellenőrizze a tartályokat.
Már vagy negyedórája járt tartálytól tartályig, amikor észrevette, hogy az egyik műszer működést jelez.
— A fenébe! Ezt fenn miért nem láttuk?
Amint közelebb lépett, meglátta, hogy a felmenő kábel saruja nincs a helyén. Gyorsan helyredugta, és már hallotta is főnöke hangját a vállpántjára erősített kis hangszóróból.
— Figyelj! A 170-esnél jelez a műszer! De csak most mozdult meg!
— Persze, hogy csak most, eddig nem volt rajta a kábel. És nézd meg, milyen nagy a fogyasztás! Ez valami projekt, és teljes gőzzel megy!
— Nézem, nézem a diszpót, oda nem terveztünk semmit. Sőt — és elővette Tizenhetesék diszpóját — az előző gárdának se volt ott semmije!
Előkotorta az elmúlt két hónap ütemezési terveit, mire talált valamit.
— Öt hete ért véget abban a tartályban egy sertésvelő-projekt. Jézusom, ez azóta megy?!
Közben Harmincnégyes felmászott a tartály oldalán és benézett az ellenőrző ablakon.
Egy aránylag nyugodt felszínű, iszapsűrűségű, piszkosfehér színű anyag látványára számított, helyette egy halványrózsaszínű, hullámzóan mozgó, tekergő valamit pillantott meg.
— Szent Isten! Ez ÉL!
Főnöke hallotta Harmincnégyes hangján a döbbenetet.
— Várjál, ne csinálj semmit! Megyek én is!
Indulás közben felkapta a holoptikot, a számítógéphez lépett, átállította távkapcsolatra, majd lesietett társához.
Felmászott a létrán ő is, aztán együtt nem értették a látottakat.
Ismét felvette a holoptikot, majd beleszólt a mikrofonba.
— A 170-es tartály elmúlt hatvan napját kérem!
Az orra előtt a levegőben megjelent vagy fél tucat grafikon. Harmincnégyes közelebb dugta a fejét főnöke arcához, mert oldalról csak egy csíkot látott a képből.
— Nézd! A projekt lezárása óta nem volt semmiféle aktivitás a tartálynál!
— Az igaz, hogy itt nem látszik, de a felmenő kábelek le voltak húzva, ne feledd!
— Tényleg… Akkor kérem a központi tápellátás adatait hatvan napra! — szólt bele a holoptik mikrofonjába.
A holo-grafikonok eltűntek a levegőből és helyettük újabb görbék és adatok jelentek meg.
— Na, ez mindjárt más! Nézd! Olyan tíz napja lehetett! Akkoriban kezdett nagyobb mértékben emelkedni a tápellátás, mint ahogy indokolt lett volna. Fokozatosan emelkedett, ezért nem szúrt szemet, csak amikor már meghaladta a hibahatárt, de így, a görbét látva világosan látszik.
— A lényeg, hogy Tizenhetesék műszakjában történhetett valami.
Ettől némileg mindketten megkönnyebbültek. Legalább a felelősség terhét nem kell viselniük.
A probléma azonban továbbra is fennállt. Mi legyen az anyaggal a tartályban?
— Valahogy le kell üríteni a tartályt!
— Jó, de ez a valami él!
Ez viszont komoly gondot okozott a két mérnöknek.
Az ő munkájuk is annak volt köszönhető, hogy az emberiség szakított a ragadozólét hagyományaival; azért vette fel technológiái közé az élelmi hús klónozását, hogy ne kelljen gyilkolnia. Lakókörnyezetében már évtizedek óta nem találkozott olyan élőlénnyel, melyet élete elvételével kellett volna megsemmisítenie. Még a legyeket, szúnyogokat is szaporodásukban gátolták meg, úgy szabadultak meg tőlük.
Erre most itt van egy — vagy valamennyi — élőlény, vagy ötven tonna. Ha a szokásos úton ürítik a tartályt, az adagoló biztosan megöli.
De egyáltalán, mi a csoda ez?!
Kilencedik fejezet
Felmásztak ismét a kémlelő ablakhoz, és újból szemügyre vették a tartály tartalmát.
Szemmel láthatóan valamilyen bőr fedte, ami alatt mintha izomkötegek dolgoztak volna, hol megfeszültek, hol elernyedtek. Mozgásukban nem látszott semmi rendszer.
Szokatlan látvány volt, hiszen ezekben a tartályokban homogén anyagok szoktak fejlődni, itt pedig nyilvánvalóan elkülönültek egyes sejtcsoportok. Az mindenesetre biztos, hogy nem szerepelt egyik diszpón sem, mint elvégzendő projekt.
— Biztos, ami biztos, zárd el a tápot, hogy legalább ne nőjön tovább! Én addig értesítem az Ötök ügyeletesét.
Harmincnégyes nem bízta az elektronikára a dolgot, elzárta a csapot kézzel. Aztán felment az ablakhoz, figyelte, történik-e valami változás. Magában már azon gondolkodott, hogy miképpen fogják kitakarítani a tartályt! Itt nem fog működni a szokásos technológia, nem lesz elég a nagynyomású vízzel való átöblítés. Itt darabolni kell…
A tartálylakó mozgása lelassult. Na, nem lesz ezzel gond. Ránézett a tartály belső hőmérsékletét jelző műszerre. Ha hűlni kezd, mehet a kiürítés, takarítás.
Nem hűlt.
Főnöke közben felvette a holoptikot, rákérdezett az ügyeletesre. Megörült, amikor megtudta, hogy Tizennégyes az.
— Figyelj, Tizennégyes az ügyeletes! — szólt oda a tartályt figyelő férfinek. — Tudod, évekig ő volt a főnököm. Nagyon rendes, értelmes fiú. Jó volt alatta dolgozni… Halló! Kisfőnök, én vagyok! Van egy kis gondunk, be kéne jönnöd!
Abbahagyta a beszédet, mert a tartályból puffanások hallatszottak. Harminchetes egy darabig döbbenten nézte az ablakot, aztán villámgyorsan lemászott a létrán.
— Te, az egész tartály mozog… Ez mindjárt kijön!
Főnöke ledobta a holoptikot, és a tápcsaphoz lépett, kinyitotta azt.
— Úgy látszik, nehezen viseli, ha nem kap kaját. Inkább adok neki, nehogy szétrázza itt nekem az egész gyárat. Tizennégyes mindjárt itt lesz, majd ő megmondja, mit tegyünk!
Bevált az ötlet, a puffanások elmaradtak. Az már biztos, az agyonéheztetés nem járható út, már amennyiben nem akarják, hogy a tartály leugorjon a helyéről.
Megérkezett Tizennégyes. Meghallgatta a tájékoztatást. Értelmes ember lévén, félszavakból megértett mindent.
— Szóval az már biztos, hogy nem nálatok kezdődött a dolog!
— Biztos hát, nézd meg a tápoldatfogyás görbéit! A múlt hét közepén ez már ment!
— Jó, rendeld be az előző gárdát, hátha megtudunk tőlük valamit! No meg azt hiszem, a segítség is el fog kelni. Te meg — szólt oda Harminchetesnek — hozd le a holokamot, rögzítünk mindent. Utólag könnyebb lesz kiértékelni és kivizsgálni, hogy mi történt.
Amíg a többiek beértek, azon tanakodtak, hogy miképpen lehetne elpusztítani a tartálylakót.
— Nem akarok vérfürdőt (egy holofilmből ismerte meg ezt a szót, tetszett neki, de sose hitte volna, hogy valaha is használni fogja), ezért nem fogjuk élve feldarabolni.
Talán megmérgezni lehetne, de ki tudja, mi az amitől elpusztul, és mi az, amitől esetleg még nagyobb lesz, vagy agresszívebb!
— Kisfőnök! Mi lenne, ha valahogy idehoznánk a hidrogénvillantót?
A hidrogénfúzió a kor csodája. Az ember Prométheuszként lelopta a csillagok tüzét, és kordába fogta.
Azóta az energia nem jelentett gondot az emberiségnek, olcsó volt és kimeríthetetlen. Az utolsó pillanatban tanulták meg megszelídíteni a magfúziót, ha még néhány évig használták volna a fosszilis energiahordozókat, valószínűleg visszafordíthatatlan folyamatok indultak volna meg a globális felmelegedés miatt.
A huszonkettedik század végére már képesek voltak egész kis méretekben is gondolkodni. A hidrogénsugarat ugyanolyan széles körben alkalmazták, mint annakidején a lézert. Alkalmas volt a veszélyesen közeli meteoritok szétrombolására ugyanúgy, mint az akupunktúrás pontok stimulálására, távolságmérésre pontosan, mint mondjuk egy szemműtétre.
A hidrogénvillanás a koncentrált sugárral szemben minden irányban és nagy erővel hatott, azonban roppant rövid ideig. Gyakorlatilag, amit a fénye elért, azt néhány mikronnyi vastagságban el is pusztította.
Az emberre nem volt veszélyes, hiszen a villanás után a keletkezett fehér port — az elhamvadt
szaruréteget — egyszerűen lesöpörhette magáról. Jót is tett a bőrnek, rugalmasabbá, feszesebbé tette, hogy megszabadult az egyébként is elszarusodott felszíntől.
A baktériumok azonban egytől egyig elpusztultak.
A villanás tehát alkalmas volt a fertőtlenítésre, és egyúttal a csomagolás előtti tartósításra. Ezért lehetett szerves része a Cég gyártási technológiájának.
Nos, ezt a villantót akarták leszerelni a mérnökök, és ezt akarták odakészíteni a tartály mellé.
Megérkezett az előző gárda.
Tizenhetes ideges volt, Huszonnégyes inkább izgatott.
Huszonnégyes megpróbálta viccelődéssel leplezni izgatottságát.
— Mi van, mégiscsak felfekvést kaptatok? Meg kell, hogy forgassunk benneteket? — aztán elhallgatott, amikor meglátta, hogy Tizennégyes is ott van. — Helló, Kisfőnök! Baj van?
Tizennégyest azóta hívták Kisfőnöknek, amióta a szolgálatos gárdából bekerült az Ötök közé, legfiatalabbként. Egyébként főnökei is, beosztottjai is szerették egyenes jelleme és megalapozott tudása miatt.
— Baj? Még nem tudjuk, de az biztos, hogy probléma, amit meg kell oldanunk. Aztán, ha sikerült, majd kivizsgáljuk, hogy baj is társul-e a probléma mellé.
Most először is annyit kell tudnotok, hogy itt, ebben a tartályban van ötven tonna valami, ami nem projekt, de ennek ellenére itt fejlődött ki. Szemmel láthatóan nem homogén, vannak elkülöníthető részei, így bőr, izom, és valamilyen idegrendszer, hiszen az izom aktív. Amikor elzártuk a tápfolyadékot, erős mozgással reagált, ezzel tehát nem kísérletezünk, nem tudjuk, hogy vergődésével mekkora kárt tudna okozni. Azt találtuk ki, hogy a villantót maximumra állítva bedobjuk a kémlelőn, és ha ezzel sikerül elpusztítanunk, akkor megsemmisítjük. Ha végeztünk, akkor egy nagyon alapos vizsgálatot tartok. Rá kell jönnünk, hogy van-e hiba a technológiában, mert ha igen, akkor módosítanunk kell. Ezt hívják problémának, amit megoldunk. Ha nincs technológiai hiba, akkor viszont azt hívják bajnak — és ránézett a két újonnan jövőre.
Kis szünetet tartott. Tizenhetes úgy érezte, hogy a hosszú pillantást neki szánták, de nem tudta, miért. Huszonnégyes is hasonlót érzett, ő viszont most már pontosan tudta.
— Na, gyerünk, siessünk! — adta ki az utasítást Kisfőnök. — Gyanítom, hogy ez az energiaturmix nem áll meg a növekedésben miattunk!
Előszedték a havariaszerszámokat. Ezeket külön ládában tartották, hiszen a normál szolgálathoz nem kellettek szerszámok. Ha valami javítani, szerelnivaló volt, megigényelték a munkát, és az erre szakosodottak elvégezték a tennivalókat. Ezeket viszont tervezték, ütemezték, hiszen a karbantartó társaság is megadott időszakokban dolgozott.
Más volt a helyzet egy havaria, illetve előre nem látható — többnyire baleset — esetén. Ezek elhárítására egy ládában lepecsételve tároltak szerszámokat. Vagyis egy ilyen jellegű szerszámhasználat egybeesett legalább egy bejegyzéssel a szolgálati naplóban.
Leginkább feszítő- és vágóeszközök voltak, de a mindennapi életben megszokottakat is tartalmazta a láda. Volt hidrosugárvágó, rotamágneses csavarhúzó, de üveg- és acéloldó spray ugyanúgy, mint kenőplazmás tégely.
Kisfőnök gond nélkül szakította le a pecsétet. Eszébe se jutott, hogy tettét később nehezen tudná megmagyarázni. Mindenki boldog lett volna, ha egy indokolatlan szerszámhasználattal letudnák a napot…
Mérnökei negyedórán belül leszerelték a hidrovillt. Nem volt nehéz dolguk, hiszen a nagyméretű terelőernyőt nem kellett vele együtt eltávolítani.
Úgy gondolták, hogy szerencséjük van, mert maga a szerkezet nem nagyobb, mint a tartály tetején levő kémlelőablak átmérője.
Tizenhetes és Huszonnégyes vitték a berendezést — érezték, hogy a többiek kimondatlanul is őket hibáztatják, nekik kellett a nehezebb feladatot elvégezni —, míg Harminchetes és főnöke úgy emelték mögöttük a tápkábeleket, mint ahogy a menyasszony után igazgatták régen a fátylat.
Tizennégyes fent ült a tartályon lovaglóülésben (persze ő nem tudta, hogy régen így hívták azt, ahogy ült; hiszen még lovat sem látott életében), és várta, hogy mikor kell kinyitnia a kémlelőablakot.
Felkészültek. Harminchetes elengedte a kábelt, és visszament a villantó eredeti helyére, majd mutatóujját az indítógombra helyezte.
— Most! — kiáltotta Kisfőnök, és felrántotta az ablakot. A legnagyobb teljesítményre állított villantót a két férfi a tartályba dobta, Kisfőnök pedig gyorsan visszahajtotta a vastag, kör alakú, fémkeretes ablakot, még ha a kilógó kábelek miatt légmentesen bezárni nem is tudta.
— Kapcsolhatod! — kiáltotta, és erre Harminchetes megnyomta a kapcsológombot.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.09. @ 16:00 :: Zalán György
