A partról nézte a süllyedő papírhajót, beleképzelte az egész legénységet, kapitányostól. Kicsit elszomorodott, aztán felkapott két-három laposabb követ. Szitázott velük, úgy pattogtak egymás után fel-felugorva a víz színéről, mintha nem is a meder lenne várományosuk.
A papírhajó már eltűnt szeme elől, a kávészerű víz színe alá. Lassan megfordult. Micisapkáját – mert neki olyan kellett, mint a felnőtteknek -, szemébe húzta, két kezét zsebre vágta és elindult olyan irányba, ahol reményei szerint elsüllyedhetetlenek a papírhajók, és a szitázó kövek is is örökké pattognak.
A szomszéd Bodrija ugatni sem mert, alázatosan bámulta a kis okos – majdnem gazdi – karakán járását. Legbelül tudta, hogy valami nagyon bölcset csinált, és most sokkal fontosabb irányba indult, ahol talán azt is elintézi neki, hogy ne a szomszéd udvarra kelljen sóvárogva átbámulnia, hanem majdnem gazdából igazivá csinálják.
Két halk vakkantás után, a kutya még egyszer felnézett, és levonta a következtetést. Nem kétes, hogy ez az apró termetű, vízen kavicsot pattogtató olyanokat tud, amiket önkényes, rideg gazdája nem. Tehát a kis, micisapka alól kerekedő fejű, domborodó homlokú, komolyságot árasztó gazdaformájú a legjobb barátjánál is több lesz.
– Gyere Bodri! – füttyentett – Ma még visszajövünk partra, vesszőből tutajt csinálunk, ami nem süllyedhet el mint a papírhajó, és Balambér bának odaadom az összes galambomat! Mert Balambér – amilyen kapzsi és szívtelen -, galambért nekem ad, mint egy tárgyat. De jó, hogy te nem tudod ez, kispajtást! Csaholj!
Csettintett az ujjával és a kutya, ha tehette volna átöleli. Így egyszerűen a nyakába ugrott, és kutyául boldog pofával csaholt milliméterekre arcától.
A mező szinte kiment a lábuk alól, hazaértek. A fiú még gondolkodott, vajon ez a Balambér, hány galambért hajlandó nekiadni a semmibe sem becsült ebét. Bodri bőréből kibújva futkosott fel-alá, és ült – mintegy tanulmányozó szemekkel -, amint készül a tutaj, ami talán majd mindent megold, és a galambok sora is pecsétviasz alá került.
Balambérnak úgyis elég egy riasztó, nem kell eleven házőrző neki, mert annak szíve van. Jobban rácsodálkozik a folyópart kavicsaira, a semmi kis papírhajóra és a táncoló kövekre, mint Balambér, egy dugig púpozott tányér töltött káposztára.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.27. @ 19:04 :: Boér Péter Pál
