Kedves István! A NAGY kihagyások, és bekezdés jelzések sora a gondolatjelekkel, majd azok hiánya a párbeszédeknél az olvasó számára (számomra sem) nem teszik egyértelm?vé sem a helyszínek váltakozását, sem a megszólaló szerepl?k kilétét… Kérlek, ezt világossá tenni.
–
„Nekik nem szükségesek a szavak.” – gondolta a férfi.
Egy kisváros csendes éttermében ültek, egymással szemben, mint a tárgyalófelek. S azok is voltak: az életükr?l, a közös vagy szertefutó jöv?jükr?l beszéltek. Az egyszer?, fehér terít?kkel letakart barna asztalok mellett rajtuk kívül csupán egy másik pár ült, akik keveset szóltak,de annál többet mondtak egymásnak, olyan szemekkel, mint akik már egy úton haladnak.
–
–
–
– gyermeke helyett.
A férfi kérd?en nézett rá; ezt meg kell magyarázni.
– Egész életemben második voltam. Amíg anyám élt, az árnyékában éltem, mert ? szép volt és tehetséges. A legragyogóbb társaságban is azonnal észrevették, hódoló tekintetek követték minden mozdulatát, versengtek az énekéért. Rajongás, dicsér? szavak – mindig csak neki! Én meg mellette lépkedtem – már amikor magával vitt – és próbáltam felemelkedni hozzá. Soha nem sikerült! Pedig lehet, hogy nem voltam csúf én sem, de a t?le örökölt szépség és feln?ttként is megmaradt gyermeki báj soha nem tudta legy?zni az emberek meggy?z?dését, nem tudta kinyitni az anyám fényét?l elvakult szemeket.
S az emberek nem rejtették véka alá a véleményüket. Nem egyszer hallottam társaságban az ítéletet: „Bájos gyermek, de az anyja az igazi szépség! S micsoda hang!…” És a leereszked?, dohányszagú, húsos férfikezek futólag megsimogatták az arcomat, majd felemelkedtek ?hozzá, a Csillaghoz, karjukat nyújtották neki és elindultak a büféasztal felé vagy egy csendes sarokba, hogy silány közhelyeket darálva, ezredszerre próbáljanak anyám kegyeibe férk?zni. Én, anyám kezét fogva, engedelmesen lépkedtem mellettük éveken, évtizedeken át.
Nem értettem, mi történik velem, mi hiányzik és miért. Kés?bb, amikor feln?ttem, lelkemre telepedett egy ragacsos, szürke homály önmagam megítélésével kapcsolatban. Pót-ember lettem anyám mellett
–
Amikor erre rájöttem, mindenáron bizonyítani akartam. Még halála után is, mert tündöklése tovább élt és hatott. Sokáig úgy emlegették, mintha élne, pedig csak a szemekbe beleégett alakja élt, amíg az emlékek el nem homályosultak vagy az emlékez?k el nem távoztak oda, amir?l akkor én még semmit sem tudtam. Bizonyítani akartam a munkában, a szerelemben, az alkotásban. Mindenben! De a homály nem akart eloszlani. Bármit tettem, mindig kisebbnek éreztem magam a többieknél. A végén belefáradtam a kilátástalan küzdelembe, a sok kudarcba fulladt próbálkozásba. Nyugalomra vágytam, s meg is találtam azt a férjem mellett, aki szeret, gondoskodik rólam – mintha a gyereke lennék. S én ezt megbecsülöm, mert végre biztonságban vagyok. Elfogadtam, hogy második voltam, s vagyok most is. Talán bel?lem fakad ez az állapot, nem is az anyám, vagy a neveltetésem az oka. Most már mindegy!
A kiáltó dac hamar csenddé szelídült, a n? elnézett a férfi mellett, valahova messzire, vissza a múltba, amelyr?l most beszélnie kellett, hogy teljes legyen a kép mindkett?jükben, s úgy tudjanak dönteni közös sorsukról, hogy a döntés ellenére se veszítsék el egymást.
–
–
Kell a biztonság, az állandóság a lelkemnek, hogy elhitessem magammal: fontos vagyok valakinek, hogy ne lássam a pótszemélyiség ködét, hogy ne érezzem azt a ragacsos pókhálót, amelyet az álsimogatások, áldicséretek fontak körém, s amelyeknek semmi köze nem volt a valósághoz.
Te is egyik vagy a többiek közül, és mégsem. Azt mondod, szeretsz, s tudom, érzem, hogy így is van, mert én is szeretlek. A lelkünk egy, mert egyfélék vagyunk, de a testünk távol egymástól, mert amikor lejár az id?d, elmész és kósza ígéreteknél nem tudsz többet mondani. Ameddig itt vagy, ha látlak, hallak, ha megfogod a kezem, biztonságban érzem magam, boldog vagyok. Nincs magány, nincs küzdelem, nincs köd, nincs pókháló, nincsenek emlékek. Csak jelen, amit szeretnék megállítani. Azután összeomlik minden, mert kilépsz a világomból, visszatérek a férjem mellé a szeret?, gyermeki gondoskodásba, a biztonságos otthonba, ami mind hazug szerep, kidíszített börtön! Mégis ez éltet, helyetted, amikor nem vagy itt.
A n? elhallgatott, s megint elkezdte számolni a buborékokat. A férfi sem szólt, mert tudta, hogy igaz dolgokat hallott az el?bb. Olyan igazakat, amiken legmélyebb szerelme ellenére sem tud most változtatni. Mert ha változtatna, és azt mondaná: Szeretjük egymást, kedvesem! Gyere, dobjunk félre mindent és mindenkit, s induljunk el a mi utunkon a jöv?nk felé, akkor tönkretenné ezt a távoli szerelmet, mindkett?jüket beletaszítaná a keser?ség mocsarába, ahol megfakulna, az iszapba süllyedne az ?ket összeköt? érzés.
A vendégl? elcsendesült, már csak ?k maradtak. Végül megint az er?sebb törte meg a csendet.
–
–
–
–
–
–
Szia! – köszönt el a férfi is. (Is?)
Szia! – fordult feléje a n? és mosolygott.
A férfi megfogta a n? kezét, olyan gyengéden, ahogy eddig soha. Hagyta, hogy a melege felmelegítse azt, és odaadta neki mindazt az er?t, ami a továbbéléshez kellett. Érezte a kedves kéz melegét, a rajta néha átfutó enyhe remegést. Érezte ?t.
Azután a n? kivette kezét a férfi kezéb?l, maga elé tette és egyenesen el?re nézett, mintha figyelnék ?t.
A férfi beállt az egyik parkolóhelyre és üresbe tette az autót. (helyszíncsere?)
Most szorítsd meg a kezemet! – kérte a férfit.
A várost elhagyva (?), egy akácfákkal szegélyezett keskeny úton mentek a lakótelep határáig. Amikor az utolsó kanyarhoz értek, a n? megszólalt.
Holnap este – felelte a férfi, s igyekezett ? is tárgyilagos lenni, de a hangjának enyhe remegése elárulta, hogy ismét ? a gyengébb nem ebben a két személyes csapatban.
Mikor indul a géped? – a n? hangja szenvtelen volt, mert tudta, így könnyebb mindkett?jüknek.
Menjünk! – mondta a n?. Készül?dni kezdett, a férfi kifizette a számlát, elsétáltak az autóig (?), beültek és elindultak hazafelé.
Többször kérték már férfiak, akik szerelemmel szerettek, hogy menjek velük. Minden alkalommal nemet mondtam, mert féltem, hogy elvesztem az oly nehezen megtalált békémet, s, hogy mellettük én leszek az els?, a legfontosabb! Nem tudtam, hogy kell els?nek lenni!
A szerelem a nyugalom, a lélek a biztonság. – szólalt meg a n?.
És a szerelem, a lélek?… – A kérdés befejezetlen maradt, mert olyasvalamit akart mondani, ami szavakkal nem fejezhet? ki. A n? így is értette, hiszen egyek voltak a gondolataik, az érzéseik. Mégis kellett mondani valamit. Tudták, hogy az fogja folytatni, aki kettejük közül az er?sebb.
Mert nyugalomra, biztonságra van szükségem… mint minden n?nek – tette hozzá halkan. – A férjem ezt megadja nekem. – Hangját alig emelte fel, de a férfi kihallotta bel?le az igazságot. Mégsem adta fel a harcot azért, akit szeretett. Tovább kérdezett.
A n? lenézett ásványvizes poharára, mintha a felszálló buborékokat számolná, vagy azon gondolkodna, hogy a sok igazság közül melyik is a legfontosabb és azt hogyan mondja ki. Végül megtalálta.
Miért csinálod mindezt? – kérdezte a férfi csendes indulattal. – Élni egymás mellett, morzsolni a napokat, nem szeretve… mégis mellette. Miért? – A kérdés er?tlenül hullt a semmibe. A férfi elhallgatott.
A n? kiszállt az autóból és elindult a lépcs?ház ajtaja felé. Kinyitotta, majd integetett azzal a kedves kis kézzel, ami a férfinek a legdrágább volt. A férfi visszaintett, hátratolatott, hogy kiforduljon a parkolóból. Még elkapta az ajtóban álló n? fájdalmas mosolyát.
Legutóbbi módosítás: 2012.10.13. @ 00:13 :: Őri István
