Őri István Szerző
Vezetéknév
Őri
Keresztnév
István
8 év Nincs Komment

 

 

 Kedves István! A NAGY kihagyások, és bekezdés jelzések sora a gondolatjelekkel, majd azok hiánya a párbeszédeknél az olvasó számára (számomra sem) nem teszik egyértelm?vé sem a helyszínek váltakozását, sem a megszólaló szerepl?k kilétét… Kérlek, ezt világossá tenni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Nekik nem szükségesek a szavak.” – gondolta a férfi.

Egy kisváros csendes éttermében ültek, egymással szemben, mint a tárgyalófelek. S azok is voltak: az életükr?l, a közös vagy szertefutó jöv?jükr?l beszéltek. Az egyszer?, fehér terít?kkel letakart barna asztalok mellett rajtuk kívül csupán egy másik pár ült, akik keveset szóltak,de annál többet mondtak egymásnak, olyan szemekkel, mint akik már egy úton haladnak. 

 

– gyermeke helyett.

 

A férfi kérd?en nézett rá; ezt meg kell magyarázni.

 

– Egész életemben második voltam. Amíg anyám élt, az árnyékában éltem, mert ? szép volt és tehetséges. A legragyogóbb társaságban is azonnal észrevették, hódoló tekintetek követték minden mozdulatát, versengtek az énekéért. Rajongás, dicsér? szavak – mindig csak neki! Én meg mellette lépkedtem – már amikor magával vitt – és próbáltam felemelkedni hozzá. Soha nem sikerült! Pedig lehet, hogy nem voltam csúf én sem, de a t?le örökölt szépség és feln?ttként is megmaradt gyermeki báj soha nem tudta legy?zni az emberek meggy?z?dését, nem tudta kinyitni az anyám fényét?l elvakult szemeket.

 

 

S az emberek nem rejtették véka alá a véleményüket. Nem egyszer hallottam társaságban az ítéletet: “Bájos gyermek, de az anyja az igazi szépség! S micsoda hang!…” És a leereszked?, dohányszagú, húsos férfikezek futólag megsimogatták az arcomat, majd felemelkedtek ?hozzá, a Csillaghoz, karjukat nyújtották neki és elindultak a büféasztal felé vagy egy csendes sarokba, hogy silány közhelyeket darálva, ezredszerre próbáljanak anyám kegyeibe férk?zni. Én, anyám kezét fogva, engedelmesen lépkedtem mellettük éveken, évtizedeken át.

 

Nem értettem, mi történik velem, mi hiányzik és miért. Kés?bb, amikor feln?ttem, lelkemre telepedett egy ragacsos, szürke homály önmagam megítélésével kapcsolatban. Pót-ember lettem anyám mellett

Amikor erre rájöttem, mindenáron bizonyítani akartam. Még halála után is, mert tündöklése tovább élt és hatott. Sokáig úgy emlegették, mintha élne, pedig csak a szemekbe beleégett alakja élt, amíg az emlékek el nem homályosultak vagy az emlékez?k el nem távoztak oda, amir?l akkor én még semmit sem tudtam. Bizonyítani akartam a munkában, a szerelemben, az alkotásban. Mindenben! De a homály nem akart eloszlani. Bármit tettem, mindig kisebbnek éreztem magam a többieknél. A végén belefáradtam a kilátástalan küzdelembe, a sok kudarcba fulladt próbálkozásba. Nyugalomra vágytam, s meg is találtam azt a férjem mellett, aki szeret, gondoskodik rólam – mintha a gyereke lennék. S én ezt megbecsülöm, mert végre biztonságban vagyok. Elfogadtam, hogy második voltam, s vagyok most is. Talán bel?lem fakad ez az állapot, nem is az anyám, vagy a neveltetésem az oka. Most már mindegy!

 

A kiáltó dac hamar csenddé szelídült, a n? elnézett a férfi mellett, valahova messzire, vissza a múltba, amelyr?l most beszélnie kellett, hogy teljes legyen a kép mindkett?jükben, s úgy tudjanak dönteni közös sorsukról, hogy a döntés ellenére se veszítsék el egymást.

 

 

Kell a biztonság, az állandóság a lelkemnek, hogy elhitessem magammal: fontos vagyok valakinek, hogy ne lássam a pótszemélyiség ködét, hogy ne érezzem azt a ragacsos pókhálót, amelyet az álsimogatások, áldicséretek fontak körém, s amelyeknek semmi köze nem volt a valósághoz.

 

 

Te is egyik vagy a többiek közül, és mégsem. Azt mondod, szeretsz, s tudom, érzem, hogy így is van, mert én is szeretlek. A lelkünk egy, mert egyfélék vagyunk, de a testünk távol egymástól, mert amikor lejár az id?d, elmész és kósza ígéreteknél nem tudsz többet mondani. Ameddig itt vagy, ha látlak, hallak, ha megfogod a kezem, biztonságban érzem magam, boldog vagyok. Nincs magány, nincs küzdelem, nincs köd, nincs pókháló, nincsenek emlékek. Csak jelen, amit szeretnék megállítani. Azután összeomlik minden, mert kilépsz a világomból, visszatérek a férjem mellé a szeret?, gyermeki gondoskodásba, a biztonságos otthonba, ami mind hazug szerep, kidíszített börtön! Mégis ez éltet, helyetted, amikor nem vagy itt.

 

A n? elhallgatott, s megint elkezdte számolni a buborékokat. A férfi sem szólt, mert tudta, hogy igaz dolgokat hallott az el?bb. Olyan igazakat, amiken legmélyebb szerelme ellenére sem tud most változtatni. Mert ha változtatna, és azt mondaná: Szeretjük egymást, kedvesem! Gyere, dobjunk félre mindent és mindenkit, s induljunk el a mi utunkon a jöv?nk felé, akkor tönkretenné ezt a távoli szerelmet, mindkett?jüket beletaszítaná a keser?ség mocsarába, ahol megfakulna, az iszapba süllyedne az ?ket összeköt? érzés.

 

 

A vendégl? elcsendesült, már csak ?k maradtak. Végül megint az er?sebb törte meg a csendet.

 

 

– 

– 

 

Szia! – köszönt el a férfi is. (Is?)

 

Szia! –  fordult feléje a n? és mosolygott.

A férfi megfogta a n? kezét, olyan gyengéden, ahogy eddig soha. Hagyta, hogy a melege felmelegítse azt, és odaadta neki mindazt az er?t, ami a továbbéléshez kellett. Érezte a kedves kéz melegét, a rajta néha átfutó enyhe remegést. Érezte ?t.

 

 

Azután a n? kivette kezét a férfi kezéb?l, maga elé tette és egyenesen el?re nézett, mintha figyelnék ?t.

 

 

A férfi beállt az egyik parkolóhelyre és üresbe tette az autót. (helyszíncsere?)

 

 

Most szorítsd meg a kezemet! – kérte a férfit.

A várost elhagyva (?), egy akácfákkal szegélyezett keskeny úton mentek a lakótelep határáig. Amikor az utolsó kanyarhoz értek, a n? megszólalt.

 

 

Holnap este – felelte a férfi, s igyekezett ? is tárgyilagos lenni, de a hangjának enyhe remegése elárulta, hogy ismét ? a gyengébb nem ebben a két személyes csapatban.

Mikor indul a géped? – a n? hangja szenvtelen volt, mert tudta, így könnyebb mindkett?jüknek.

 

Menjünk! – mondta a n?. Készül?dni kezdett, a férfi kifizette a számlát, elsétáltak az autóig (?), beültek és elindultak hazafelé.

Többször kérték már férfiak, akik szerelemmel szerettek, hogy menjek velük. Minden alkalommal nemet mondtam, mert féltem, hogy elvesztem az oly nehezen megtalált békémet, s, hogy mellettük én leszek az els?, a legfontosabb! Nem tudtam, hogy kell els?nek lenni!

A szerelem a nyugalom, a lélek a biztonság. – szólalt meg a n?.

 

És a szerelem, a lélek?… – A kérdés befejezetlen maradt, mert olyasvalamit akart mondani, ami szavakkal nem fejezhet? ki. A n? így is értette, hiszen egyek voltak a gondolataik, az érzéseik. Mégis kellett mondani valamit. Tudták, hogy az fogja folytatni, aki kettejük közül az er?sebb.

 

Mert nyugalomra, biztonságra van szükségem… mint minden n?nek – tette hozzá halkan. – A férjem ezt megadja nekem. – Hangját alig emelte fel, de a férfi kihallotta bel?le az igazságot. Mégsem adta fel a harcot azért, akit szeretett. Tovább kérdezett.

A n? lenézett ásványvizes poharára, mintha a felszálló buborékokat számolná, vagy azon gondolkodna, hogy a sok igazság közül melyik is a legfontosabb és azt hogyan mondja ki. Végül megtalálta.

 

Miért csinálod mindezt? – kérdezte a férfi csendes indulattal. – Élni egymás mellett, morzsolni a napokat, nem szeretve… mégis mellette. Miért? – A kérdés er?tlenül hullt a semmibe. A férfi elhallgatott.

A n? kiszállt az autóból és elindult a lépcs?ház ajtaja felé. Kinyitotta, majd integetett azzal a kedves kis kézzel, ami a férfinek a legdrágább volt. A férfi visszaintett, hátratolatott, hogy kiforduljon a parkolóból. Még elkapta az ajtóban álló n? fájdalmas mosolyát.

 

10 év 9 komment

Válasz Péter Erika: Miel?tt lehullnak a felh?k cím? versére

Majd mesélsz a múltról és jöv?r?l,

s arról a h?sr?l, kinek hisz a világ,

és aki vagy – a fájdalom lánya.

 

Eltakarod arcod,

ha már nem bírod a harcot,

és remegsz, ha szólni kell…

 

valaki énekel…

 

És már nem félsz.

Védelek az emlékek és a világ ellen.

Bennem meleg van és béke,

nem kísért a gonosz emléke.

Megsimogatom mindened.

megsimogatod mindenem,

összebújunk sejtelmesen,

senki által nem láthatóan,

senki által nem érezhet?en,

s ami eddig er?tlen volt,

er?nkké válik,

ami kett?nek látszik,

egy …

 

befogadlak csendesen

 

10 év 14 komment

Válasz Péter Erika: Passiójáték című versére

A menny kárpitja megrepedt,
léptei alatt a föld megremeg,
a kövek felfele szállnak –
ezt láttad te!
Hiányzik a fény,
ma elveszett
a hit és a remény –
ezt láttad te!
S ő csak megy,
hogy a végén
hideg ágyából
felkeljen az éjféli nap,
és elvegye a világtól
az árvák könnyeit –
a tiedet is!
Ott állsz az Út mellett,
nem sírsz, nem jajgatsz a többiekkel,
nincs könnyed, se hangod,
mert ahogy
elhaladt előtted,
elvette tőled –
ezt érzed te!
És mások is.
Az arcokon fájdalom-mosoly
félig érte, félig tőle,
s amikor odaér a Hegyre,
az arcokon mosoly,
mert túl látnak a szegeken:
élő az, ki most halált ordít:
elmegy, visszajön, marad –
ezt tudod te!
A hagyományos szerep
a semmibe vész,
a hiányt betölti a vers,
amit a gyászének helyett
szaval az őt kísérő nép –
te is!
És biztonságra lelsz,
mert rájössz,
hogy a vers én vagyok,
mit nekem ő adott,
s bennem él minden szó,
minden gondolat,
hogy betöltse a világot –
téged is!

10 év 13 komment

Válasz Péter Erika: Kopogtató cím? versére

Ha beengedsz, tavasz lesz a télben,

az ágakon levél fakad,

és a sápadt téli nap újra meleget ad.

 

Ha beengedsz, a bizsuk gyöngyökké válnak,

és csillogva nevetnek feléd,

mert bel?lem táplálni lelkedet sohasem elég.

 

Ha beengedsz, lelked madárként repül,

nem húz többé a föld,

és bárhova nézel, minden csak zöld, csak zöld.

 

Ugye hallod a hangomat?

S a kopogást?

Ugye érzed, hogy máris melegebb van

ott belül, mir?l azt hitted,

lassan jegesre h?l?

Bár még tétova vagy,

de a láb mozdul,

s már szalad

felém.

 

Boldog vagyok,

nem hiába vártam

napokat, éveket, századot,

fogd meg áttört kezem,

fogd er?sen,

s mindent neked adok,

utána megpihenek benned,

s ágaid közt puha fészket rakok.

 

10 év 7 komment

válaszvers Péter Erika: Rozsdás glóriák cím? versére

s amikor a gyertyák csonkig égtek,
s a hajlott emberek hazatértek,
megszólal a csend a kövek között,
s mind, aki már elköltözött,
eljön egy kicsit ünnepelni,
a sötétben telt
öt, tíz, száz, ezer évet elmesélni,
hátha történt valami érdekes
ott, ahol megállt az id?,
hol a perc egy esztend?
láthatatlan hangok,
kóbor szellemek
járják egyéjszakás táncukat
az alvó dombok felett
s amikor szürkül, huss!
elszalad mind,
elt?nik nyomtalan,
hadd higgyék a még fent lakók,
hogy ? békén pihen – és ? is, meg ? is…
higgyék, hogy mind kortalan,
bármit mond az értelem,
?k a gy?ztesek, túl az életen
higgyék, mert ez a való,
csak minden évben egyszer
eljönnek, hogy játsszák a múltat,
míg el nem nyeli ?ket
a ködös téli reggel,
s a novemberi homály

10 év 13 komment

Láttam egy fényl? alakot, magas hegyek alján sötétl? erd? szélén.

 

 

Kezeit el?re nyújtotta, mintha el akart volna érni valakit. De nem volt ott senki, csak ?. Fény-ruháját könny? szél lengette, fény-haja hullámzott. Egyébként csend volt és minden mozdulatlanul várt valamire. ? is.

 

Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek fel?l tiszta szell? száll alá a völgybe, gyere el a legs?r?bb erd? szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert id?m ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.

Valaha ember voltam én is, akir?l álmodoztál: er?vel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót sz?ttél rólam, illatosat, könny?t, színeset, puhát. S az álom-takaró csak n?tt és n?tt, s egyszer csak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a leveg?t markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földt?l, az emberekt?l, t?led. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide ?zött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek… Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi – huss! – szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem sz?n? reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.

Nekem könny? a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik, s te senkit nem találsz ott.

Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mez?n, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebeg?, hívogató, kedves.

Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem, és én újra ember leszek. Él?bb az él?nél, de nem enyészek el, forróbb a t?znél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.

Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.

Gyere…

Várlak…

Nagyon…

 

10 év 12 komment

 

Amikor kilépsz a munkahelyedr?l az utcára (talán ebédszünet vagy valami más), a kapu alatt automatikusan kinyitod az eserny?t, mert esik. A táskád a válladon, jobb kezedben tartod az erny?t, s miel?tt kilépsz az es?be, kicsit körülnézel, majd lassan elindulsz. Az utca tele emberekkel, autókkal, zajokkal. Mész, de egyszer csak lelassulnak a lépteid és megállsz. Az erny? alól felnézel a borús égre, az es?re, s mintha éreznél valamit. Leereszted az erny?t, amely magától összecsukódik. Állsz az es?ben, kezedben az eserny?vel, fejedet felveted, ajkaid kicsit nyitva; rájuk esik az es? egy-egy cseppje. Más cseppek a homlokodat érintik, de sem az ajkaidról, sem a homlokodról nem folynak le, hanem a részeddé válnak. Felfele nézel, valahova nagyon messzire, ahonnan jöttek azok a cseppek, amelyek Neked lettek szánva. S azok a tieid is lesznek, tested részei, lelked részei. Ahogy ott állsz, lassan gyöngyház-szín? fényglória vesz körül, amelyet er?d táplál és azok a cseppek, amelyek oly messzir?l jöttek hozzád. A fényt nem látja senki más, csak te meg én, s te nem is csodálkozol a fényen; mintha már vártad is volna.

Körülötted az emberek futnak a dolgukra, némelyek furcsán néznek rád, némelyek elrohannak melletted és csodálkozva fordulnak vissza: „Ennek meg mi baja?” – majd mennek tovább. Vannak, akik nagy ívben kikerülnek, mert félnek t?led, hiszen nem úgy viselkedsz, mint a tömeg. Te pedig állsz még egy kicsit, töltekezel az er?vel és a szeretettel, majd lassan tovább indulsz. Lépteid könny? táncok f?zére, s a rád hulló es?cseppek ezerszín? fényszikrát hányva porlanak a semmibe.

Amikor visszatérsz a munkahelyedre, egy pillanatra megáll körülötted az id?, senki nem kérdez semmit, csak néznek, csodálkozva, irigykedve, ért?n és értetlenül. S az egyik, aki már nem bírja tovább szó nélkül, csak ennyit mond: „Ez Tündérországban járt!” Te pedig végzed a dolgodat, mint máskor és mosolyogsz, mosolyogsz…

 

 

 

10 év 25 komment

Megállt egy élet a temet? mellett, leparkolt, bezárta a kocsiját, besétált a kapun, és addig keresgélt, amíg talált egy frissen ásott üres sírgödröt. Belefeküdt, betakarta magát falevelekkel, meg némi földdel, hogy a temetésre jöv?k ne vegyék észre, és meghalt.

11 év 7 komment

A reményt feladni soha nem szabad

A reményt feladni soha nem szabad
ha csonton már csak száraz b?r maradt,
akkor is van még valami más,
ami sokkal fontosabb: a folytatás,
hol minden remény valóra válik,
hol nem lesz fontos, mit mond a másik
és a többi földi cél.

 

A reményt feladni a földön sem szabad
imádkozz, dolgozz
s meglásd, élted mily szépen halad
fogadd el, mit Isten ad neked
hidd, hogy gyermeke vagy
s ? atyaként szeret!

 

11 év 7 komment

Ott meleg van
és sötét
szemünk mégis
mindent lát…

Rikának szeretettel

Ím, eljött az est
csendesen
fogd meg kezem
s pihenjünk,
Kedvesem.

Az élet már
nem a miénk
s ha barátok
lépnek is felénk,
csak intünk nekik.

A kis domb
borzas békéje vár
nem ülünk
a megtört padra
már.

Árnyék takarja
otthonunk,
a világból
semmit sem
hozunk,
csak egy mosolyt,
mi ?rületb?l
fakad,
és kavargó,
kósza álmokat.

Ott meleg van
és sötét
szemünk mégis
mindent lát,
mert nem köt
többé
a test börtöne
s kikacagjuk
a halált!

 

Őri István Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.