Sötétedik.
Végigpásztáznak a beszürkült,
ólomszínű
ködfátyolok.
Ilyenkor magába száll,
ki nem tudja
hova térjen,
hova már?
Rohanó emberhad
elvonul,
mint a felhők
az égről,
markomban
a szelíd csend
húzódik meg.
Simogatnám,
de ő kényeztet,
kénye, kedve szerint ad,
majd mindent visszavesz.
Az elérhetetlen oly’
közelinek látszik.
Minek ekkora felhajtás,
ha kimaradnak a magunkba
temetett éjszakák sétái?
Elfojtott vágyban lebegünk,
elnyújtott mohóságoktól
nem ismerjük az
önmegtartóztatást.
A sötétség
borzongással jár,
kell a szem hozzá;
hogy lásson,
mert tudom,
az ott
nem Isten alvó alakja,
a markáns bizalom
alszik,
a híd,
nemcsak meginog,
visszafordíthatatlanul nyüstől,
hogy visszatérhessünk
régi férőhelyünkre.
Követel a néma est,
amikor nem kértelek,
akkor jöttél.
Elkényeztetett lett
az árván maradt világ,
hiába ölöd bele
elkotyavetyélt erőd.
Szempilláid úgy követik
egymást, mint a
zongora billenytűi,
komponálnak belőlem
téged,
téged dicsérnek.
Leheletnyi litániára
esküszünk.
Ránk sötétedik.
Legutóbbi módosítás: 2012.10.24. @ 17:25 :: Horváth Nóra
