Bojtor Iván : ERIDHU ROMJAI

Talán Huxley valamelyik művében olvastam, hogy a költők és az írók, valamilyen rejtélyes oknál fogva, a hétköznapi embereknél gyakrabban pillantanak be a jövő függönye mögé.

 

Talán Huxley valamelyik művében olvastam, hogy a költők és az írók, valamilyen rejtélyes oknál fogva, a hétköznapi embereknél gyakrabban pillantanak be a jövő függönye mögé. Úgy emlékszem, ezt az alkotás közben fellépő módosult tudatállapottal magyarázta. Hiszem is, meg nem is. Szerintem az írók próféciái azért ismertek, mert leírták azokat, míg mások elfeledkeztek erről. Persze a jövőbelátásoknak csak egy része prófécia a többi megérzés, megsejtés.

Állítólag Thomas Wolfe nem sokkal a Kiálts angyalt sikere után, egy újabb művet írt, melynek címe K 19 lett volna, ha kiadják. De ezt a regényt nem adták ki. A könyvben központi szerepet játszott volna egy vasúti kocsi, melynek száma a „K 19” adta a mű címét. Wolfe valamilyen akkor még érthetetlen okból annyira ragaszkodott a K 19-es jelzésű kocsihoz, hogy egy későbbi művében Az időről és a folyóról címűben újra feldolgozta a történetet. Utolsó könyvében a You Can’t Go Home Again-ben ismét feltűnt a titokzatos vasúti kocsi. Wolfe 1938-ban halt meg. Szerkesztője Edward C. Aswell jelen volt, amikor holttestét vonatra tették, hogy szülővárosába, az észak-carolinai Asheville-be szállítsák. A koporsót az író családja kísérte. Aswell feljegyezte annak a vasúti kocsinak a számát, melybe a családtagok beszálltak. A K 19-es jelzésű kocsi volt.

Valamiféle hasonló, de ellenkező előjelű előérzet, akadályozott évekig, hogy megírjam az Eridhu romjait. A címe már évtizedek óta ott motoszkált a fejemben. Ugyan így, ezzel az ódon dh-s írásmóddal, mellyel egy több mint százéves könyvben találkoztam. Először egy a világ első városában játszódó történelmi regényről álmodoztam; később pedig, mikor az istenek sztrájkjáról olvastam, úgy képzeltem, hogy valamiféle misztikus mű lesz. Közben a jegyzeteim nagy része áldozatul esett a sors kritikájának, elázott egy csőtörés alkalmával, majd a számítógép döntött úgy, hogy a már megírt részeket örökre megtartja magának.

Újabb évek teltek el, mire egy éjszakán rászántam magam és írni kezdtem:

Az al-Halládzsról szóló legendát Ulf Turgenson varázsolta elő egy palimpszeszről oslói laboratóriumában, még 2007 novemberében:

„Al-Mutaszim kalifa (aki nyolc csatában diadalmaskodott, nyolc fiút és nyolc leányt nemzett, és pontosan nyolc évig, nyolc hónapig és nyolc napig uralkodott) idejében, egy holdtalan éjszakán a sivatagban elfogtak egy gyíkfejű embert. A ketrecbe zárt szörnyet elküldték Szamarába, ajándékba a kalifának. Mondják, hogy al-Mutaszim egy éjszaka különös álmot látott. Másnap reggel magához hívatta egyik testőrét, a vitéz al-Halládzsot és megparancsolta neki, hogy vigye vissza a gyíkfejűt, oda ahol találták és engedje szabadon.

Al-Mutaszim (Áldassék neve!) rövidesen megbetegedett. Halála éjszakáján azt mondta a mellette virrasztóknak, hogy ne várják vissza al-Halládzsot, mert ő minden igazhitűnél magasabbra emelkedett, Allah a mi világunk őrzését bízta rá.

Al-Halládzs apja azonban nem nyugodott bele fia eltűnésébe és sokáig kutatott utána. A nyomok Bászra városa felé vezettek. A szörnyet és az ifjút utoljára a Tel-Muqayyar, azaz Szurokhalom nevű magaslatról látták, amint dél felé haladtak, egy nevesincs, ősi romokkal koszorúzott halom felé.”

A történet itt megszakadt.

E kézirat létezéséről, nem tudtam mindaddig, míg Ralf Thomson csengetése egy éjszakán fel nem vert álmomból.

– Olvasd! – dobta elém az asztalra a fordítását.

Al-Halládzs nevét látva, abban a hiszemben, hogy a híres kilencedik századi szufi mesterrel és vértanúval kapcsolatos mű lehet, lelkesen olvasni kezdtem.

Mikor a végére értem, és már éppen hangot adhattam volna csalódottságomnak, Ralf táskájából egy újabb lapot kapott elő, és miközben azzal hadonászott lelkesen magyarázni kezdett. Folytatta is vagy egy órán át, miközben én, hogy ébren maradjak egyik cigarettáról a másikra gyújtottam. Hiába pisszegtem neki, hogy halkabban, mert felébreszti az egész családot, ő csak harsogta a magáét. Mindabból, ami elhangzott azon az éjszakán, később csak mondatfoszlányokra emlékeztem. Zavaros előadásában beszélt valamiféle öt-, hat-, meg nyolcdimenziós terekről, Galileiről, Einsteinről, a Galaxis forgásáról, meg – mit tudom én kinek? –, az egyenleteiről.

Mielőtt elment volna még megígértette velem, hogy majd segítek neki valamilyen méréseket elvégezni. Én, hogy mielőbb szabaduljak tőle ráhagytam.

– Majd ha megbolondultam – morogtam magamban, miután végre becsuktam mögötte az ajtót.

Másnap reggel, miközben a kávémat iszogattam, megpillantottam azt a lapot az asztalon, melyet éjszaka Ralf olyan lelkesen lobogtatott.

– Itt felejtette – gondoltam.

Ez állt rajta:

„Az Allah teremtette világok száma megszámlálhatatlan, akár a Rub al-Khali sivatag homokszemei…

Ott azon a helyen az idők kezdetétől fogva mindig őrködik valaki, hogy se a jó, se a rossz, ne juthasson át ebbe a világba. Azért, hogy a mi világunk olyan maradjon, mind amilyennek Allah megteremtette.”

Miután elolvastam, összegyűrtem és kihajítottam a szemétbe.

Persze most bárki megkérdezhetné, hogy hol van ebben Eridhu? Vagy azt, hogy mi a fenének írtam bele azt az értelmetlen tudományos halandzsát?

Nos, Eridhu romjai ott rejtőznek a Szurokhalomról keletre látható domb alatt, amely mellett a legenda szerint al-Halládzsot utoljára látták. A Ralf Thomson szájába adott szavak, pedig csak azt akarták jelezni, hogy körülbelül ennyit szoktam megérteni előadásaiból. Ő ugyanis nem egy kitalált személy, hanem a barátom.

Néhány nap múlva, egy repülőgépen találtam magam, amely a felkelőnap irányába tartott. Mellettem Ralf ült és előadást tartott a földmágnesességről, a gravitáció torzulásairól, valamiféle fél dimenziókról, meg más hasonlókról.

Ralf kitűnő szervező volt. Már a repülőtéren vártak ránk, és mindenhova négy-öt a terepet jól ismerő helybéli kísért minket. Mégis annak ellenére, hogy minden engedélyünk rendben volt, – a közismert okok miatt –, csak másnap délben értünk arra a helyre, ahol az első méréssorozatot el akarta végezni.

A két terepjáró közé egy ponyvát feszítettünk ki, az alá bujtunk a nap elől. Én tízpercenként leolvasgattam a műszerek kijelzőjén megjelenő – mit tudom én milyen? –, értékeket, Ralf pedig vadul verve a billentyűzetet, folyamatosan számolt valamit. Időnként fel-felkiáltott:

– Igen! Igen! – vagy, – Tudtam! Tudtam!!

Három óra multán visszapakoltuk a műszereket a terepjáróba és elindultunk a romok felé.

– Tudod hová megyünk? – kérdezte, miközben autónk nagyokat ugrándozott a lövészárkoktól szabdalt terepen.

– Tudom. Persze, hogy tudom. A fizikához nem értek, de régészetből és történelemből, ne akarj vizsgáztatni! – feleltem sértődötten.

Eridhu romjai felé tartottunk. Az ősi sumér feliratok szerint ez volt a világ első városa.

„Midőn a királyság alászállt az égből, Eridhuban volt a királyság…

Mindez történt a vízözön előtt kettőszáznegyvenegyezer kettőszáz esztendővel…” – idéztem a „Sumér királylista” passzusait. – De persze, ez csak mitológia – tettem hozzá.

– A 241200 év, neked csak egy mitologikus korszak, de nekem, fizikusnak egy adat. Olvastad amit Geber írt? Azon a lapon volt, amit ott hagytam nálad. Ugye, nem dobtad ki? – nézett rám. – Ugye nem?

– Nem hát! Miért dobtam volna ki? – hazudtam szemrebbenés nélkül.

– Ott a romok alatt, ott van az a hely ahol a három világ, a három dimenzió egymásba folyik.

– Ugyan már! Leástak vagy negyven méterre.

– Az a réteg, amit utoljára feltártak tízezer éves volt. Tudod miért nem ástak tovább? Tudod? Mert a gödörbe betört a víz. Egyébként sem negyven, hanem legalább hatezer méter mélyen kell, hogy legyen. És a mérések azt mutatják, hogy az a bizonyos hely mozog, időnként talán még a földből is kitüremkedik. Jaj! Ne nézz, így rám! Nem bolondultam meg.

Már sötétedett, mikor elértük a romokat. Kísérőink vezetője zavart mosollyal közölte, hogy ők inkább a közeli városkában éjszakáznak.

– Menjünk mi is velük! – javasoltam.

Ralf csak a fejét rázta:

– Kifutunk az időből. Már így is késésben vagyunk. Ha most elszalasztjuk az alkalmat, akkor csak huszonhat év múlva lesz újra ilyen lehetőség.

Zseblámpák fényénél botorkáltunk mind beljebb és beljebb a rommezőbe. Valahol megálltunk és lepakoltuk a nyakunkba, vállunkra aggatott műszereket. Ralf az egyiket először csak rázogatta, majd dühösen csapkodni kezdte.

– Csak valami érintkezési probléma – morogta maga elé, de hiába kapcsolgatta ki-be, hiába csavargatta jobbra-balra a gombokat a kijelzőn minden alkalommal más és más számok villantak fel. – Hülyeségeket mutat. Újra kell kalibrálni. Legalább egy óra. Hogy ez is pont most döglött be…

Egy ideig ott toporogtam mellette. Nem mertem leülni. Miért? Féltem a skorpióktól, gyíkoktól, pókoktól, kígyóktól. Végül a lábam már annyira fájt, hogy letelepedtem egy téglafal mellé. Emlékszem arra gondoltam, hogy ott ülök a világ legrégebbi városában, és valahol a közelben ott áll a világ legrégebbi temploma, és én nem látok belőle semmit.

Az idő telt. Ralf még mindig a műszerén szöszmötölt valamit. Akkor aludhattam el…

Mikor felriadtam azt hittem, hogy csak álom volt az egész.

Most itt fekszem az ágyon, ebben a fura alakú szobában, és tudom, hogy tévedés ez az egész, mert nem nekem, hanem Ralf Thomsonnak kellene, itt lennie. Ő biztosan ért valamit ezekhez az elektromos kütyükhöz, melyek körülvesznek. Én nem merek hozzányúlni egyikhez sem. Inkább bámulom, azon az ovális ablakon át, amelyik hol közelebb ereszkedik hozzám, hol meg felemelkedik egészen a mennyezetig, a magasban fel-feltünedező ismeretlen csillagokat. Az ágyam is valami hasonló ablakon állhat, mely alatt a mélyben, vörös köd gomolyog. Innen, szerencsére nem látni az ajtót, azt, amelyik a kazamatába vezet. Jobb is így. Még gondolni se akarok rá. Nincs benn más csak koporsók. A végeláthatatlan messzeségig csak koporsók. Vannak köztük kőszarkofágok, fakoporsók, és üvegburával fedett fémládák, melyek inkább valamiféle inkubátorhoz hasonlítanak. Az utóbbiakban azok a gyíkfejű emberek fekszenek, akikről a történelem előtti Ubaid-kultúra emberei azokat a groteszk formájú szobraikat mintázták.

Azt értem, hogy ez a hely valamiféle kitüntetett pont a világegyetemben. Már a sumérek is arról írtak, hogy Eridhu az a hely ahol három világ találkozik. Csak azt nem értem, hogy miért vagyok itt? Miért?

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 64 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”