Bár szokásosnak indult az a délután, mégis különbözött az összes előzőtől. Orrnagyobbodott úr, húsosan pufók, vastag orcáját tarajos bizsergés lepte. Haja is megborzolódott picit, és elálló metszőfogai között a hézag is felnevetett. Tele volt optimizmussal. Kalappal, nyomóként leigázta élemedni vágyó hajszálait, majd megkötötte csokornyakkendőjét. Sétapálcát ragadott, és kikerekedett derűfejjel elindult, nem szebb és jobb világot keresni. Azt már megtalálta.
Az is lehet, csak kialakította magának, de amint az ágaskodó lovak szél lobogtatta sörénye, aképp önállósult ez ítélőképességétől.
Ha elefánt lett volna, azonnal trombitál széles jókedvében, de nem az volt… Kalapemelgetéssel, jobbra, balra köszöntötte polgártársait, egy-egy határozott arc és tokarezzentő biccentéssel.
Amikor olyan helyen sétált, a városi park közelében, ahol senki nem látta, hátra emelte fejét széttárta karjait, hogy beigya azt, amire aznap már kijelentette, hogy nagyon kellemes. Öccse ugyanis, reggel megkérdezte tőle, milyen az idő. Erre ő, egyéniségéhez kapcsolódóan, a jellemes, töretlen optimista ember szinte kifakadó örömével válaszolta a nagyon kellemeset.
Néhány kutya rohant át az úttesten, mindegyiknek külön kalapot emelt, azok is visszavakkantottak. Ismerték, mert délutáni sétájának idejét percre pontosan betartotta, úgy bizonyosan egészséges. Ezért az útvonalat sem változtatta soha, egy akkora városban nem is nagyon tehette volna, hiszen a főúton kívül, szinte egyáltalán nem voltak leágazások.
A város egyik oldalán kopár, sivatagszerű, ki tudja meddig érő mezőség kezdődött. Másik felől, még teljesen irtatlan, irdatlan kiterjedésű, addig teljesen soha fel nem derített erdő. Benézett egy kirakat ablakokon és akkor – orvul, vagy szándék nélkül, akarva vagy akaratlanul – felsikoltott benne a bűnözési hajlam körkörösen forgó, pancsszerű hulláma. Húsos feje, mintha megfagyott volna, és a békés kígyótársadalom, aki soha nem gondolta, hogy épp ez a délutáni cammogó az ellensége, felszisszent.
Orrnagyobbodott úr megtorpant, és brutális, szemtengely ferdülését is kiegyenesítő, egyszeri csapással vágta kupán sétapálcájával, az aznap rohamsisakot éppen nem viselő jámbor csörgőkígyót. Ettől természetszerűen veszítette el béketűrését, és kissé mérges lett, mint a Hófehérke mostoha mamája által előkezelt, szinte már ugrabugrálni is képessé változtatott, előzőleg világbékés alma.
A kígyó felkönyökölt, aztán elgondolkodott, hogy nincs könyöke. Jobb pisztolytáskájáért kapott, de az sem volt. A se kéz, se láb tekergő létben úgy viselkedett, ahogy egy tisztességes csavargó, bokán harapta Orrnagyobbodott urat, aki ezután még brutálisabban kezdte ütlegelni, immár a járdát. Mert a kígyó, miután az egyik kirakatban saját tükörképén elgyönyörködött, teljes lelki nyugalomban adta át kegyetlen támadójának helyét. Orrnagyobbodott úr előbb leült, majd könyökére támaszkodott, aztán hanyatt feküdt. Bámulta még egy kicsit az égen kúszó, háborgásmentes kígyófelhőket, majd elaludt. Ez volt az ő óriási szerencséje. Ellenkező esetben, a sietve riasztott, kiérkezése után mérlegelés nélkül szabhatta volna ki rá, az ilyen lealacsonyodottaknak járó legmagasabb büntetést. Orrnagyobbodott úr megúszta, mert akit nem sikerül semmilyen sűrűsítéssel bíróság elé állítani és elítélni, az vétlen.
A kisváros közössége, Orrnagyobbodott úr végérvényes távozása után, gyűjtést szervezett a szerencsétlenül járt kígyó csörgőjének és fejének, valamint lelki traumáinak gyógyítására. Így a saját önbecsülésüket és a helyi békét is visszaállította.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.18. @ 18:06 :: Boér Péter Pál