P. Tóth Irén : Menekülés

A Nap felkel, este lenyugszik,

talán lelked is megnyugszik

egyszer, ha majd jó idő lesz,

ha szelet kapsz a repüléshez.

 

Felkelsz, jársz, este lefekszel,

egyedül vagy a félelemmel.

Sötétnél is sötétebb itt.

Most megölnél valakít.

 

Vagy megölelnél,

hogy ne érezd

temetőnek a sötétet.

 

Átkozottul fáj a hajnal.

Rád hajol kibontott hajjal,

kócosan, megszégyenülten

fekszel néma ébrenlétben,

 

mellkasodban mázsa szikla

jön-megy le-fel, oda-vissza…

Kínszenvedés minden éjjel

ölelkezni a sötéttel.

 

És a nappal! A világos

ma is kiábrándulást hoz!

Ernyedt árnyak furcsa kéjjel

himbálóznak szerte-széjjel,

kötelet fonva az agyra.

 

Menekülnél, hogyha hagyna.

Legutóbb szerkesztette - P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 199 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.