El?ítélet
Szélcsend. Moccanatlannak tetsz? kékeszöld vonulat, a közeli erd? fáinak lombkoronája és az alkony fényei, de a színek szépek. A képhatáron túlról támadó gondolatok.
Nincs t?lük menekvés.
Nem kellene megírni, elárulni a gondolatokkal vívott lélekharcot.
Vártam, ki tudja mióta vártam a csodára, a percre, amely megáll, és az id?tlenné vélt térb?l kilép valaki, aki túlságosan ismer?s a képzeletnek, vágyaim megtestesít?je. A keringést beszüntet? föld, a megállás lendületéb?l kiszakadva, nem sejteni honnan, belém csapódik, és én boldogan eszmélek az irtóztató fájdalomból: ez az igazi, örök haláltól megment? egóm, akire várok, már születésem el?tt tudtam, el fog jönni értem. Miután belém csapódva megsemmisít, általa élek tovább, mint már említettem, haláltalanul. Titkos énem mosolyogva, tudatkommunkációval közli: ? volt az id?m, az életutazásom, benne rejt?znek el?deim.
Emberarc és szelíd tekintet.
A macska átugrik a drótkerítésen, megnéz és tovább lépked.
A végtelen sötétség egy szeletét befogni tekintettel, és nézni és várni. Kipróbálta ezt valaki rajtam kívül? Nehéz hosszasan figyelni a fénypattanásra: mikor kigyúl egy csillag.
A hang: hang.
Testképen, mozgásban nem létezik. De így tudatosítom.
Tudom, másoknak ez az érthetetlen határát súrolja.
Nálam vágy. Vágyak vágya.
Nélküle, hangzástalanul, minden idegen.
Látható értelmét nem a leveg?rezgés, nem az agy fül-része fogja, hanem a szem-része. Képzeletet állandóan foglalkoztató az éjszakában ciripel? tücsökzene.
A lélek megveti a testet, míg az a bizonytalanságon átverg?dik, ha át tud.
A gondolatok a képhatáron túlról támadnak.
A presszó bejáratánál, az üvegajtó közelében foglaltak helyet.
A lány kólát kért, erre a fiú is.
Az els? kortyok után a fiú szólalt meg:
— Nem vagyok a sok beszéd híve. Szeretnék veled járni.
Két ember között a hallgatást megtörni, annak részér?l, akinek a csend a természete, annyi, mint betörni a vágy kirakatüvegét.
Ami következik: érezni a szilánkok munkáját.
Újabb kortyok a pohárból.
Itt: kihegyezett figyelem a végtelen csendben, ott a test és lélek találékony harca — áthatolni az elképzelt csenden.
— Amikor anyám szülés után megtudta, hogy lánynak születtem, elsírta magát. Erre is az én sorsom vár! Értesz?
Bólintottam.
Az arc pírban, a szemek lesütve. De az ajak szemközt.
A testbeszéd többet mondott. Azt is, amit a száj feleslegesen formált, lassan, tagoltan szavakká.
A fiú nem tudhatta hanggal vagy hangtalanul.
— Szülnék három gyereket is…
Újabb, az el?z?nél er?sebb pírhullám az arcon.
—… szívem szakadna meg, ha…
A kéz, mint a megl?tt, de lezuhanni nem tudó madár a lány füle körül játszik; verg?dik, szállna tehetetlenségében, végül lehull.
—… szóval, mint te vagy…
El van mondva minden.
A szilánkok egy életen át dolgozhatnak.
— Ha így lenne… én nevelném, magamból tudom,hogy kell… — a fiú magyarázkodna, de érzi…
A lány szemében falak, falak elszántság gránitjából — lát ilyet más?
A fiú kiissza az utolsó csepp kólát.
— Ha így gondolod… Tárgytalan, amit kértem. Nincs értelme a szenvedésnek. Mert ezzel a hozzáállással az lenne, mindkett?nknek… Azokról nem beszélve, akik nem fognak általunk élni!
Ennyib?l vagyok más.
Mások másképpen különböznek. T?lem és egymástól.
Külön-külön világok.
Legutóbbi módosítás: 2020.01.13. @ 13:21 :: Adminguru
