Horpadt unalom vékonyította a konyhát. Sürgött a fehérnép, meg nem álltak volna, a világ minden kincséért sem, hadd lássa a falu Tiborja, micsoda Margit ez a lány. Nem olyan, mint a Gerendásék lánya, aki ilyenkor már biztosan aluszik. Ez a Margit, hamar kiderült, hogy a traktálás magasiskoláját, feltekert kontyba font, kendővel fedett fejű anyjától egy hirtelen mozdulattal magáévá tette. Sürögtek-forogtak, ketten kotyogtak, akár egy csibe, tyúkanyóval.
Kint a holdvilág alig derengett, vastag felhők, feketén úszkáltak, már-már pancsikáltak az ég vizében, fricskákat vetve az égi lámpására. Tibor, úgy érezte, már annyi ideje ül, hogy lassan őszbe fordul ifjú bajusza. Magában, virággal megrakott talicskákat görgetett, a legmargitabb lába elé, aki anyja felügyeletében sürgött. Lapítón sirítés közben, annak tekintetéből kiesve, vagy talán nem, falta a kacsintásokat.
Már nem is unatkozott annyira a legény, mert kettejük kacsintásainak változásából, tűzijátéközönt lehetett volna repíteni a fenyvesek fölé. Csak úgy zizegett, az elektromossággal feszült konyha, kínvágy levegője. Anyja, minduntalan szomjának oltását szorgalmazta. Tény, ami tény, Tibor nem vetette meg jóféle, szép színű boritalt, de már a csizmaszárába is, lassan ott lotyogott. Köves bá”, hogy-hogy nem lefeküdt, s az összes testvére.
Talán, koreografált összeesküvő esemény gőzölgött, a faragott cifrításokkal díszített pityókatörő alatt. A liszt gyúrásán túl, egyre nagyobb tömegű dagasztvány gyarapítóval, mint egy mutatvány terül el. Margitka, az est valószínűtlen időpontjában, bemutatta kenyérsütési tudományát, ami székelyföldön mindig krumplis.
Tibor, egy darabon túl, a legjobb akarattal, önfegyelmének utolját is odavacskolva jelezte, meglátogatná, a gyalogjáró helyet, ahová koronás fők is hintó nélkül mennek.
Az udvarlás legelején tartott, úgy érezte jobban halad, mint a felpörgetett Titanic, nem várt végzete felé.
Nem nagyon ismerte az udvart, kintről alig lehetett belátni, épp a csűr teteje és a pajtaoldal szűrődtek, avatatlan szemek látómezejébe.
– Itt mindjárt, előre! – mondta Margitka. Csak az nem volt világos, hogy miért ácsingózik tovább, a nyitott konyhaajtóban, végül is az ilyesmit, általában nemre való tekintet nélkül, egyedül is el tudja végezni az ember.
Közönséget, legritkább esetben, talán soha nem kíván. Margitka, a kezeit tördelte és mondott volna valamit, de elkésett.
– Nálatok úszómedence is van?
Zubogott ki Tiborból a meghökkenés első mondata, majd a fanyarlás szállongálásától, valamelyest felvilágosulva, a járdaszélre tette kezét és…
– Vigyázz!
– Mire?
– A másikat is!
Mert hogy, azzal a jellegzetesen “ahol fényes, ott egyenes” – hozzáállással, nem a járdára tenyerelt. A majdnem derékig furcsaságban álló helyzetből, úszó hasalás lett volna. Nehezen fordult, de a végén kikecmergett.
– Ezt miért csináltátok velem?
A leány előbb vihogott, aztán zokogott, majd mind a kettőt együtt. Elásta a pártából szabadulás gondolatát is. Inkább, a lehetetlen helyzet adta, kényszerűn önsajnáló bőgő-nevetésébe süppedt.
– Tibor, már négyszázszor mondtam édesapámnak, hogy csináljon ide egy kerítést, te vagy a nyolcadik, aki beleesel. Most jobban lehet látni, nézz körül, milyen takaros, rendbe szedett udvarunk van…
– Igen, kimondottan szép porta…
– Hogy erre miért nem képes apám, sosem fogom megérteni. Nem szokott sem röhögni, sem búsulni, mikor megtudja, hogy az állatok emésztője, újabb vendéget fogadott.
– No engedelmeddel, én most elmennék, kifordítom csizmámból, és egyebemből, ezt a nyirkos, villára valót, ami igen jól fog majd tavasszal a földeken.
Óvatosan, hogy a késői órára való tekintettel üres, immár beszagosított utcák, esetleges járókelői, orrmintával rá ne jöjjenek a váratlan hegyomlásra, hazakerült. Házuk előtti patakban, egész testében végigfeküdt, hagyta, hogy a patak mossa, mossa ruháját, nadrágját, csizmáját és bódulatát. Majd felült, és az éjszakában, már nyugodtan mindent leszedve magáról, öblíttette át gönceit.
Bement – igyekezett kapunyikorgás nélkül – és a kiteregetett holmik közül, a szárítókötélről, szép csendesen, hogy még véletlenül se hallja meg senki, visszaöltözött a nyári kánikulában.
Mire a tátott szájú Margitka, visongó örömére ismét megjelent, már belül is kiszáradt a csizma. Kis jóindulattal, pataki desodorral, fanyar szagmentesült ő is.
A leány nyakába ugrott, magát, s egyben Tibort is kompromittálva. Akkor rögvest, hirtelen mindenki, mintegy jeladásra ébredt fel, s mire a magára eszmélt legény, a háztető cserepeire vezető irányjelző táblát megkereste volna, már zúdult is a gratuláció.
– Édes gyermekeim, hát miért titkoltátok ily sokáig, anyátok és apátok elől? Tiborom, fiam – szólt, túlságosan is józanul, az öreg Köves -, ládd-e a kerítést?
Tibor látta, szeretett volna átugrani rajta.
– Ezen belül, te itthon vagy! No, ha már így alakult, az esküvő, ha apádékkal megbonyolódunk, ősszel meg is lehet.
Tibor, engedélyt kért a mellékhelyiség használatára.
– Használd csak fiam nyugodtan, bár vannak még gyerekeim, a juss mindenkinek kijár, nem tudom rád testálni szerény portámat, de szabad mozgásod van. Szólíts apámuramnak!
Tibor egyenesen ment, arra, amerre fénylett. Ha először meghozta a „szerencséjét”, talán segít másodszor is kijutni. Nem segített, közben korlát kerekedett köré… Végül, olyan nagyon már nem is bánta, egyszer úgyis meg kell nősülni, és Margitka még szívére való is volt.
Legutóbbi módosítás: 2012.05.25. @ 07:39 :: Boér Péter Pál