Földig hajol az ég, külvárosi templomok ódon ajtói nyílnak a sötétlő horizont peremén. Szürreális kép. Talán egykor itt élt Isten, ebben a világháta mögé rejtett zugban. A kihalt játszótéren rozsdás hintába kapaszkodik az anyátlan szél, az útszélén álmos villanypóznák nyújtóznak a rongyossá tépett felhők közé. A lámpák fénye, mint illatos gyanta az utca macskakövére csorog. Az öreg pályaudvaron acélsínek fénylenek szigorú fegyelemmel, mozdulatlan, egymás mellett. Várják a holnapot, de hiába, az áruló tegnap konok hallgatásában örökre kisiklott. Zárványcsend nehezedik a házakra, vakablakok, kilincs nélküli ajtók árnyék montázsa terül el a néma reggelben, a zajongó boldogság a falakon túl rekedt. A türelmetlen idő az utolsó lélegzetben felsértette ajkát, most szemében sóhajok, remények áznak egy istentelen MásVilág drámájában.
Pillanatkép, filmszakadás …
Először a szem csukódik le, szemhéj mögé záródik a tegnapból lopott fény, majd a csend rátapad a szájra és a holnap elrejtett hangjai szívfalak közé szorulnak. A kéz ökölbe szorul, az ujjak imát morzsolnak, az inak görcsbe rándulnak. A világ oltára elé térdepel a maradni akarás, mert minden nem várt érkezésben ott dobban a fájdalmas elindulás. Tépné, harapná a boldogságot az éhes test, de már nincs alku, nincs könyörület. Az élet is csak egy vakvágány melyen éjjel nappal zsúfolt vonatok rohannak át, de a csend ma reggel törhetetlen, átjárhatatlan. Hosszú az alagút, sűrű a levegő, nem oldódik a hideg, sem a bőr alatt, se az agyban, sem a szívben. Minden elmerül, kettétörik, szétfoszlik, mert ez is csak valami gyermeki, érthetetlen szívre retusált vágyakozás, ami való az a tudaton kívül van feketén-fehéren, ahol Isten álmodik jóllakottan a vasárnapi harangszó után.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.16. @ 18:22 :: Szilágyi Hajni - Lumen