I. rész
A Költő a Földre jött. Föléje barlang
Nyúlik, melynek különös homályában
Vakon, az Ismeretlen Sötétség lappang.
Kint a mezőn a Hajnal ragyog lágyan,
Látva a sugarakat, felkel, széttekint:
„Ez hát a Föld, melybe fogam kell vájjam,
Élni itt de mégis mily törvények szerint?”
Így megjelent Náhum, az öreg próféta:
„Tudd, minden bolygó tökéletes és kering
Még ha életük veszélyes is néha,
Mert félrecsalhat akár egy kósza ábránd
De lész asszonyod, ki Vágyadnak préda,
S’ néki adhatod szíved, de még ne kívánd
Hiszen ostoba vagy és nem ismersz dalt,
Csak ha feltündököl néked, mint a gyémánt.
Addig pedig figyellek, mint galambrajt,
Mely első röptében lángok felett száll át,
Hogy lássam, miképp az értelem kihajt!”
– Így lép a Költőhöz, szánva, mint egy árvát,
Kinek egy magot rak szűz tenyerébe
És bölcsen megvakarja fehér szakállát.
„Lásd, ez a lény is Isten teremtménye
És nagyobb lesz idővel.” Mondta bölcs Náhum
És felgyúlt szemében a Tudás fénye.
De a Költő, ki a bölcsességre ráun,
Csodálni kezdi a messzi Végtelent,
Pedig Őt szemelte ki az égi Fátum.
Csillámló felhőket lát a rét felett,
De az öreg újra szól: „Ez csak méla por
Melyből születtél és tested vétetett.
Ez tűnő ragyogás. van egy hely ahol
a dús rét is édes étkeket terít
És a bokrok mélyén csalogány dalol,
De el kell hagynunk e Kezdet völgyeit.”
Szavaira a Költő még körüleszmél
És feltör ifjú ajkán a gyönge hit:
„Itt minden jó és többre nem vágyom ennél,
Keserű a hajtás de nekem dobol
Rímeket sugarával a Nap, míg felkél.”
Az öreg leül, köntösén száll a por,
Búsan motyog és szemei leragadnak:
„A Szél minden levésett sort elsodor,
Meg kell tanulnod, nem írhatsz csak magadnak,
Ifjú szívedet ezer élmény várja,
Mert az él bölcsen, ki a Fény útján ballag.”
Erre az ifjú, mint a tüzes fáklya,
Mely a Sötétség vad szférájába tép,
Szeme előtt kéjes Vágyait látja,
És szinte, mint aki Sorsa ellen vét,
Mivel titkon csábít a boros éjszaka
És árnyán a prédálni való fehérnép.
Lelke mélyén rögtön győztes a vér szava,
Csak emlék mit hajdan életére font,
Párolog bánatos aszkéta hajlama,
Zárkózását figyeli, mint torz vadont
És így szól: „Nyomasztó ez az örök Hajnal,
Hol Szívem éneket már hiába ont!”
Bölcs Náhum mosolyog, felkel kósza jajjal,
Látván hogy győzedelmeskedik a vér,
Zengi szavait mint egy szárnyas angyal:
„Mire várunk? Vár még zöldellő babér,
Ízes hús, víg dalverseny és szónoklatok
Hol tömeg tanul és asszonynép alél!
Zenéd által majd az értelem fölragyog,
El kell indulnunk jobb földekre rögvest,
Mert jó talajban csíráznak ki a Magok
Miket megöntöz egy közelítő est.”
Mondja az öreg Náhum és örvendezve
Ifjú társa elé ily képeket fest.
Az Ég piruló posztója, mint egy kelme,
Mely elérte már a nyugati határt,
Mintha egy másik világnak felelne.
Mert e réten céltalan érnek Halált,
Itt kínzó a békesség, még az esőcsepp
Is eliramlana hulló gőz gyanánt.
A Költő pedig érzi, egyre erősebb
És verse majd úgy ég a bűnös szívén,
Mint kárhozott barom húsában a lőtt seb.
Álmosan pásztorbotjára kel a vén,
Társával elmennek a Barlang szájából,
Míg a Nap merül, mint egy fúló szirén.
Ott, ahol a Föld érintésével ápol
És nyugalmával a tétlenség hal el,
Feléled a messzi Végtelen, a Távol.
A dűnén látszik mélabús Izrael,
Szálló porában megvillantja a Holdat,
Míg falán egy új király hatalma ver.
Az esti horizont ismét összeolvad,
Vad habokon int a Végtelen felé,
Renyhén, mint a szírakúzai hajóhad.
Távolban pedig mint facsart, fürge lé,
A városra az eső őrült módon hullt
És áradt szagával, mint a benzoé.
– Mindkettejük ily messzi tájakra indult,
A Költő előtt rezgett egy lány
Képe, ki szívében álmodott tüzet gyújt.
Mentek ők, nem is sejtették hogy hitvány
Sármezők dombjain megy keresztül útjuk,
Csak lépdelt a Mester és a tanítvány.
II. rész
Délcegen nyújtóznak a rózsalugasok,
Melyek alatt elfeküdtek a sárba,
Az este folyamán e fáradt utasok.
Pirkad. Velük szembe nyílik a Csárda,
Az ajtót a csaplár kitárja esetten,
A napfénytől a házfedél már sárga.
Először a Költő ébredezik csendben
Majd kiált, míg ruháját porolja épp:
„Kelj fel Náhum, itt vagyunk Jeruzsálemben,
Már aranyat szórnak a facsemeték,
De nem siettetlek, pihenjél legalább,
E város Vágyaimnak Szent Menedék!”
Így indul, berúgja a Csárda ajtaját,
És a tömeg előtt, mint felkent harcos,
Bátran zengeni kezdi újszerű dalát:
„Panaszolj nekem büszke nép, mi mardos
Mert én a Törvények mögé születtem, vad
Soraimmal, én vagyok az új Lantos!”
Erre a balga nép közt csak röhej fakad,
Rabbik, vének ajakától bőg a csarnok,
De a szeme valaki máson megakad.
Egy felszolgálólány, kit megálmodott
Egykor dús hajjal, arcán lángok folynak
És emlői közt szépen libeg a rojt.
Hozzálép: „Térdeim előtted lerogynak,
Lényed kell hogy dalomban tovább éljen,
Így neked szól, a legszebb zsidóasszonynak!”
Énekel s’közben átvonul a népen
Hirtelen, gyanakvó haraggal, rejtetten
Az Ismeretlen: megrendítő Szégyen.
A Költő látja hogy a tömeg értetlen
És amint hevesen némi választ vár,
Feléjük fordul és szaval ékesebben:
„Nékem Jeruzsálem élő, szent oltár,
De nem tudtam, hogy itt mostan vak népség gyűl,
Mert nem nyernek üdvöt ily szép lángoknál,
Én bizony Sármezőkön jöttem keresztül,
Azóta minden Szépséggel álmodok
De Szívem az ostobák hitén nem enyhül!”
Amint beszéde a légben meglobog,
Feltűnik a Kocsma oszlopai előtt
Az öreg Náhum aki kint ácsorog.
Most belép: „Én viszont láttam a Sármezők
Népét, többen vannak ezer lovasnál,
Jeruzsálemet fogják ostromolni ők!”
Erre ismét röhögnek, szól a csaplár:
„Idegenek!” Itt csak az egér foga rág,
Van tömérdek katona, fegyver, raktár,
E város Isten kezében fekvő világ,
Aki ellenség, azt ledöfjük szívig,
De nem kellenek jósok és bohémiák!”
Így mindkettejüket kipenderítik,
Hevesen ütlegelvén és tépvén a húst
Testükön, min már ezer vérzés nyílik.
– S’miként a meggyötört szőlőből jön a must,
Úgy nyögték jajszavukat támolyogva,
Siratván a lírát, mint halott famulust.
Végül belökték őket az árokba
És a söpredék felettük csak röhögött,
Majd mentek, maguk maradtak a porba.
Testük körül még gyéren virágzott a zöld,
Ahogy az est leplét elkezdte vetni,
Az öreg Náhum ajkára ily nyögés jött:
„Hát ez a mi érdemünk, csupán ennyi,
Itt az ember elméje barbár és pőre
Ki gaz, Isten védelmét nem érdemli!
Hajnalban el kell mennünk a kikötőbe,
Hogy jobb helyen pengesd Lantod húrjait
Mert itt a szó elszáll mint a kámfor gőze!
Csupán csak az bölcs, ki értőknek tanít,
Így hát szállj sebes vitorlásra még holnap,
Hogy elérhesd Héraklész oszlopait!
Engem véres, vén csontjaim visszafognak,
Az én hajóm elvisz sötét vizekre,
Elbuktam hát!…mint a későn harcoló vad.-„
Így nyög lassan utolsókat, míg gyenge
Testét végleg elejti az árokpartra,
Szeme fennakad a homokon fekve.
A Költő könnyezve fejét fölé hajtja
És dühösen sír a súlyos seb fölött,
Kezében lohad a Mester hideg karja.
Amint látja hogy a Halál ily képet ölt,
Szívében a Fájdalom őrült lángot ad,
Míg könnyezve kaparja a sírgödört,
Reménykedve figyeli a csillagokat
Hogy magáéhoz hasonló, menekült
Lelket is biztos hazájukba fogad.
– Eltemette barátját, de nem enyhült,
Szeme izzott mint az egyiptomi Fárosz
És ott bosszúsan így fogadott esküt:
„Én nem mehetek Héraklész oszlopához,
Immár rámhárul becses feladatom,
Boldog, ki az Igazság oltárán áldoz!
Ha nem lesz itt más egyéb mint csonthalom,
Érzékeim nekem akkor is azt súgják,
Bár hogy is lészen, üdvödet megadom!”
A Költő érezvén küldetése súlyát,
Újra leborult a Mester sírjánál
És fejére hajtotta lassan a csuklyát. –
III. rész
Az éjszaka rajtaül a városon,
Kint a szelek úgy zúgnak mint baljós csengők,
Míg a Költő a falak közt átoson.
Szürke helyre ér hol kopognak a teknők,
Mikben szappanosan úsznak a rongyok
És itt virrasztva görnyednek a merev nők.
Ragyogni nekik csak a Hold fénye fog,
Távoli ígéretnek tűnik a Hajnal,
Míg mélyen alszanak a kis porontyok.
Előjön a Költő és szól telt ajakkal:
„Asszonyok!” Törtet a Pokol mérge!
Aki nem menekül, szörny? Halállal hal,
Gyermekitekkel bújjatok pincékbe,
Mert biztos oltalom már csak onnan ered,
Gyerünk! Mintha kezetek tűzben égne!”
Az asszonyok arcán kiül a döbbenet,
Hirtelen mozdul az egész mosoda
Amint mozdul a föld. Dobják a köveket.
Kimegy és látja hogy az Ég azúr hona
Felett a tömérdek elsuhanó sziklát,
Melyek rengő dalukat zengetik tova.
Az utca lángol, Ő csak a kapukig lát,
Az ébredő nép fegyverével felnyög
Míg villanó szemük a dühtől vet szikrát.
Az ostromgép a bástyákon dübörög
Ostyaként ropogtatván a vaskos falat,
Mely a légben rengőbb hullámokat lök.
Lent, parasztokból toborozzák a hadat,
A morajló tömegben, gyülevészen,
Hol együtt vonul harcba zsidó és arab.
Így ifjan, széttekintenek az élten,
Amint vonulnak mint a vétkes birkanyáj,
A farkasok közé, büntetésképpen.
– Úgy törtetett, mint tengerparton a dagály,
Mikor az ellen a kaput betörte
És lovaik patáitól rengett a táj.
Vadul belevágtak a férfiölbe,
Melyen nem könyörültek semmilyen kegyek,
Úri kegy: mely minden Halált elfödne.
Zuhatagként szóródtak a dárdahegyek
S’ viharában úgy zúdultak egymásra
Holtan, mint a gyilkoló ősszel a legyek.
… Mint acélszárnyú lepkék csattogása,
Úgy sajogtak a földön a véres kardok,
Majd később összeszedte őket a strázsa.
Jött a király és mindenki elhallgatott.
Mivel a zsidók letették a fegyvert,
Így az este folyamán ünnepet adott.
A romos zsinagógában zsivaj kelt
Hová maga a király vitette a trónt,
És katonáival ott orgiát vert.
A rabolt húsok felé az éj fénye folyt
És dúlták kéjeikkel azt a Kocsmát
Hol félve a széplány szolgálta fel a bort.
Felé szólt a király: „Úgy libeg szoknyád
Mintha lángolna, izzítván vérem hevét,
Gyere babám, enyhítsd ágyékom szomját!”
Röhögött rajta és megfogta ülepét,
De belépett a Költő, hozzászaladt.
Átölelte a lányt és megszólalt ekképp:
„Üdvözöllek király, hallottam szavad,
Bár szolgád lehetnék, rám az Élet mást rótt,
Ki úgy él mint te, az az igazi rab!”
Hirtelen a nagy tömegben csendesség volt.
Kiáltott a király: „Mi hát a neved
Idegen, mondd, ennél-e finom sült disznót?”
Erre Ő: „Disznót látok itt eleget,
De köszönöm felség, étvágyam nincs már,
Nekem tudja, sosem adtak nevet,
Hisz én mindent a nevén nevezek, habár
Nem vagyok több mint névtelen poéta
Ki az Élet útján bölcsen, dalolva jár!”
Erre a legfőbb főúr így szólt alélva:
„Pimaszságaid felett szemet hunyok,
Ha udvaromban leszel jeles példa,
Mert dalnok nyakára nem illik a hurok,
Csak hadd halljam birodalmam tróntermén
Amint ajkadra dicsőségem fölbuzog!
Tudd, akár aszkéta vagy, akár bohém,
A dalnoknak nálam mindig lesz szállása,
Csak a dicső énekeket várom én!”
A Költő bólintott szürke palástjában,
Arccal a tróntól kissé elfordulva,
Hogy a főúr bosszús kacaját ne lássa.
Hozzájött egy apród, lábához hullva,
Rongyos kezeiben tartotta a Lantot,
Melynek felragyogott mindegyik húrja.
A Költő felvette, pengetvén egy hangot,
Érezte hogy túlvilági tüzet ver fel,
Hol a visszavágás reménye lappangott.
Lepengette a hangokat még egyszer
És szíve rögtön azon lángokban égett
Míg így hevesen babrált a hangszerrel.
Nyugodtan az uralkodó mellé lépett,
A közönségnek látható lett a Lant,
Csupán csak a terem méretei végett.
Újra szólt a király: „Halljuk hát a dalt!”
De a Költő vett magán akkora erőt
Hogy rácsapott és a király szörnyethalt.
Epilógus
Asztalra állt, döbbenten nézett az erőd,
Majd az elnyomók és az elnyomottak
Egyszerre borultak le a Lant előtt.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.13. @ 12:49 :: Kapus Attila
