Nagy Horváth Ilona : Hátlelet

 

Beléd írtam már a naplementét

mire felneszeltem,

holott egy ideje csak papíron szeretem

a romantikát. 

A kádat se töltöm meg, marad a zuhany,

hadd zuhanjon

a lefolyó várárkába mind,

ami királylánynak kellett.

Kiírtam, kiirtom magamból,

a tüllös érzelmi elzülléseket,

ám vitathatatlanul nagy itt a kupi,

és időnként elhagyok menet közben ezt-azt,

például a dadagöncből

és futás közben kilátszik olykor

Júlia,

amint menekül.

Elvégre a várakozás nem az ő világa,

felnyalná a nyavalyás inkább a mérget.

Na de most tényleg, hát kinek

kell ez…

 

Tegnap csillagos volt

az éjszaka,

gondolatban kint ültem a ház előtti padon,

valójában persze a plafont néztem, 

de maradjunk a tárgynál, 

szóval csillagos volt,

és a pad fölötti platán

úgy hajolt fölém, mintha óvna,

vagy óva intene,

hogy öledre többé ne hajoljak úgy,

ahogy a Bach művekben érthetetlen harmóniában

ér össze zenével a zene,

mert ebből a végén még valami lesz,

ami után majd nem győzök zuhanyozni.

Agyamban vadul

érvel a lowoodi árva,

mindegy, mekkora

állast kapsz, kislány,

így kell maradnod, 

kussban és állva.

Jó gyerek.  

 

 

Egyszer volt,

hol nem volt holt, talán még senki,

szólt egyszer egy

egyszerű spiné,

s aztán saját szava mentén messze indult,

és addig zarándokolt, míg végül sose jutott

ki a tengerpartra,

– nagy ügy –

ellenben kagylót markolva

lelkesen hányt…

akkoriban a

padok hajoltak

és platánokon ültem,

– háttal a rációnak – 

most meg itt hajladozok

tagadva,

szívedre hűlten,

– bazd meg – 

és ha az érkezési oldalról úgy fest, kiürültem,  

tengerkékeket és efféléket idézve

zabállak elő az agyamból: 

egyszer volt. 

Nem nagy ügy. 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.03.15. @ 09:32 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 312 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.