Csillag Endre : A diplomata

(Deák Csaba festményei közül)

„Szólj igazat…!”

  

Reggeli, fejési idő volt. Nagyanyám kiugrasztott az ágyból

¬ Eredj, kisfiam, és hozzál attól a fukari Huber Mari nénédéktől másfél liter tejet! Biztosan megfejt már Nagyné asszony.

Nagyék nem messze laktak tőlünk a Kosornyón, Gyengéék mellett, a sáros oldalban, ahol semmilyen járda sem simult az emberek talpa alá. Bezzeg a sár! Az nem csak simult, de ragaszkodóan rajta is maradt mezítelen tappancsomon. A kétliteres, alumínium tejhordó a bal kezemben, a jobbal kapaszkodom a kapufélfába, el ne essek, miközben beidegződött mozdulatokkal kotrom lefelé a lábam éléről, a lúdtalpam hiányát jelző talpmélyedésből a rá tapadt sár nagyját, a csizmák pucolására rendszeresített, elmés vas-alkalmatossággal, ami a földbe volt ásva, és két kunkori szarvával a falu kovácsai valamelyikének szimmetriaérzékét dicsérte.

A sár nem volt hideg, hiszen a nap már régebben felkelt. Asztaloséknál a tornácra kitett rádió éppen a hatórás híreket kezdte mondani, miután befejezte az „Egy falu, egy nóta” lózungú, zenei ébresztőt.

Mari néni még éppen fejt, midőn nagy kezitcsókolommal ráköszöntem a tehénistálló küszöbéről. Meglehet, a Riska megsértődött, mert asszony kiléte ellenére neki elfelejtettem köszönni, amiért is nem egészen higiénikusan tiszta farkával alaposan képen legyintette úrnőjét.

¬ A fene ette vóna ki ezeket a mocskos legyeket! ¬ válaszolt Mari néni a szívélyes köszönésemre, majd megenyhülten kérdezte:

¬ Na, eljöttél a tejért? Még várnod kell egy kicsit!

¬ Annyi baj legyen, nénje. Szívesen várakozok.

Szerettem ugyanis a tej ütemesen csurranó hangját hallgatni, ahogy a szorító ujjak alól a rocskába fröccsent. Hihetetlen ma már, de szerettem az istálló szagát is, amiben feledhetetlenül keveredett a széna vagy a csuhé, az alom, a tej, a petróleom „illata”. Volt hát idő egy kis beszélgetésre.

¬ Hogy van nagyanyád? ¬ kérdezte Mari néni a gyalogszéken ültében, felém sandítva.

¬ Köszönöm kérdését, nanám fájlalja a bal vállát, amire egyszer Tómájer doktor úr bányát komendált, azzal a meghagyással, máshol ne érje a testét a feredő vize, mert ott az ártalmatos lenne.

Se meleg-, se hidegvizes fürdő nem volt ugyan a faluban, de nagyim kellő átkozódások közepette latolgatta, hogyan lehetne a fürdőzést a szuszkán beszélő doktor tanácsa szerint megtenni. Közben olyanokat is mondott, amiket a borvirágos orrú doki aligha vett volna jó néven.

¬ Na, hisz! Osztán elment nagyanyád Szoboszlóra, a fürdőbe?

¬ Dehogy ment. A kúra „felírása” ugyanis több mint harminc esztendeje történt.

Ezen Mari néni elmosolyodott.

Közben befejeződött a fejés. Még várni kellett egy kicsit, amíg a rocskában összeroskad a tej habja. Aztán a gyalogszékről feltápászkodó gazdaasszony tiszta vásznat kötött egy méretes, tejes köcsög szájára, és azon keresztül átszűrte a fejőedény tartalmának egy részét, hogy a tejhordómba öntse. Megcsapta az orrom a langyos tej friss illata, amikor megszólaltam:

¬ Nagyanyám szokta mondani, „Úgy forr ez a tej, kisfiam, mint a lúg. Ez oszt’ nem futna ám ki. Nincs ennek feli. Sajnálja a gazda a tehenektől a derát. Meg olyan pontosan adja azt a másfél liter tejet nénéd, mintha mérget mérne a patikában”.

¬ Na, kisfiam ¬ szólt az asszonyság bosszúságát palástolva ¬ mondd meg nagyanyádnak, nem kell hozzám többet tejért jönnöd.

 

 

 

Irodalmi nyelven nem leírható, amit nagyanyám mondott az üres tejhordó láttán, de azért mégis megkísérlem:

–       Na, fejje meg akkor Mari nénéd a Gyengéék bakkecskéjét, vagy az Isten lov…át!

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 147 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.