Tamási úr nagy kópé volt, de inkább abból a fajtából, aki a jég hátán is – akár hason fekve, ha fát vágnak közben a hátán- megél. Kerülte a konfliktushelyzeteket, még a főnökséget sem vadászta. Közel s távolban nála rátermettebbet nem találtak, és ha fintorogva is, muszáj volt a cél érdekében üzletvezetőt csinálni belőle.
Sem rosszindulatból, sem tévedésből nem rövidített meg senkit. Ám ez a nap nem az a nap volt, mintha köze sem lett volna a korábbiakhoz. Talán nem működött a kontyok özöne, az egymásnak leadott drótok. Még a krumplihámozó ösztönű, kisbíró sem tudhatja, hogy abban a húsínséges időszakban, hogy eshetett meg, hogy több mázsa kolbász – első osztályú, nem olyan sóval, vízzel bélelt -, miként kerülhette el a vásárló közönség figyelmét. Pedig ott lógott füstölten, illatosítva a boltot.
A vásárlók rohama tehát elmaradt. Tamási úr kicsit fellélegzett, de egy nap múlva az egész üzletbelsőt teleaggatta a jóféle kolbászokkal, hiába. Úgy látszik megcsömörlöttek az évi három kiló, erőszakkal beléjük tukmált, színcsont hústól, vagy talán rászoktak a legelésre. De egy héttel korábban, ha tíz kiló hús megjelent a hátsó sarokban, kivédhetetlenül ezrek rohamozták meg.
Tamási úr aggódni kezdett és a harmadik napon összeszedette a kolbászözönt, majd visszavitette a raktárba. Füstöletlenül még nem léptek a züllés útjára, de a romlatlanságuk már a múlté volt.
Tamási úr egész éjjel nem aludt. Hajnalban, felkelés előtt egy órával, üstökös módjára zúdult be – rejtett, még a harmincas években jól kitanult – mesterségének egyik alaptétele, eladhatatlan áru nincs! A hadseregben is, ilyen-olyan frontokon, ” a töltetlen puska nincs” vezérgondolat élt, ez az utóbbi csak megerősítette az elsőt. Kipattant ágyából, mintha élete legpihentetőbb éjszakáját aludta volna végig, felöltözött és rohant, hogy ne csak az első érkező legyen munkahelyén, mint minden nap, hanem még saját maga előtt odaérjen.
Rögtön előkerített néhány asztallap méretű, hatalmas kartont. Egy fakanál nyelét laposra megfaragta, ki is lyukasztotta őket, spárgákkal díszítve, és az első betoppanót, aki Ibike volt, magához rendelte. Olyan parancsnoki hangon tette, aminek létéről a hölgy nem is tudott:
– Tépjen abból a füzetből egy lapot és hozzon egy ceruzát! Megkérném, három mondatban írja le a mai reggelét!
– Bocsánatot kérek főnök úr, már nagyon régen jártam iskolába. Ez valami dolgozat, vagy a párt esetleg?
– Ne kérdezgessen, csinálja! – vicsordult Tamási úr, aki nagyon nekikomorodott. Ibike nem emlékezett, hogy a főnök belépett volna, de egészen úgy viselkedett, mint egy párttitkár.
Egészen egyszerű oka volt, nem fenyvesek alá épített pagodák tetején, sármosan mosolygó, kék egyenruhás angyalokat látott, hanem már második napja a félelem tekergett ingoványosan gondolatainak útvesztőiben. Attól félt, ha rajta marad a hús, az történik vele és óhatatlanul kollégáival is, ami minden hasonló helyzetben, bár egy esetről sem tudott eddig, ahol hús maradt volna eladatlan. Megtörténik! Mi az a tizenöt év börtön, amit sokkal kevesebbért rásóznak a mezei pechesekre. Abba is belegondolt, hogy nem golyóálló a bőre, egy ilyen mérföldes rendszerromboló szabotázs bizonyított bűnéért kioszthatnak akármit.
– Mutassa! – förmedt a harmincas éveiben járó hölgyre – Elég jó az írása. Nos, a következő lesz a dolga. Itt a tintásüveg, fogja a fakanalat! Ugye tudja használni?
– Főzetni akar velem valamit?
– Hát kifőztem valamit az tény. Ketten csináljuk, de nem tűzhelyen.
– Na de főnök, maga mindig úriember volt!
– Ne ábrándozzon Ibike! Ahogy mondtam – keményítette vissza némileg ellágyult hangját -, írja! Várjon, egyszer írja le a füzetlapra, hogy az arányokat nagyjából be tudjuk tartani. Hatalmas betűkkel pingálja, a tintába mártogatott fakanál nyelével mindegyik kartonra, hogy „Egységünk, a szocialista munka mezején, önként vállalta, hogy…”, ezt nem tudom, be fogják-e venni ebben a hústalan világban, de írja tovább, „… éjjel-nappali kolbászsütödét nyit”. Na most, az értetlenek kedvéért, még nagyobb betűkkel annyit még írjon oda, „Sült kolbász kapható!”. Megvan? Essen neki, nem baj, ha nem szép, de nagyon olvasható legyen és hatalmasak legyenek a betűk! Pingálja fel az összesre! Amikor megérkezik az első kolléganő vagy kolléga, azonnal rakják tele a kirakatot, akasszanak ki körbe amennyit csak tudnak!
– Tamási úr, ez igaz? Ennyi kolbász jön ezután, vagy… – Ibike kezdte megérteni a helyzetet, és elmosolyodott. – Csinálom! Pirit meg Arankát is megkérem, hogy kezdjék el a sütést, remek lesz így sülten!
Soha nem fog kiderülni, hogy miért, de pillanatok alatt elkapkodták a sületlenül rajtuk maradt hiánycikket. Az utolsó szál eladása után tíz perccel, Tamási úr sürgősséggel beszedette a táblákat, és egy rögtönzött munkahelyi értekezleten, mindjárt a raktár hátsó szegletében, rövid köszönet nyilvánítás után, az örömtől túlcsordulva kijelentette:
– Ezt megúsztuk emberek!
Nem fejtegették, hogy mit, mert viszonylag egyértelmű volt. Ám Tamási úr, egy egész héten át éjjel-nappali készenlétben várta a fekete autót, amiért ilyen marha volt, hogy ezt közzétette. Tényleg, vajon melyikük volt a tégla?
Legutóbbi módosítás: 2011.12.10. @ 06:56 :: Boér Péter Pál
