Marthi Anna : Re me Te

Nyomtatás

Tudom, bel?lem szólsz itt,
ezekben a mágikusan gördül?
szavakban, még, most – kitudja

gyomlálni merre hív a holnap.

Hosszú verset szeretnénk,

végtelen hosszúságút, soha

véget nem ér?t, bebarangolni

bet?k rengetegét, ágról

ágra levelenként olvasnálak el,

f?szálanként kibet?zném valód,

virágok porzó illatából merítve

költenélek, vagy vad növények,

f?szeres gyógy-ajándéka, tea

melyben esszenciát hiszünk.

Krumpli-köveket hámozok

és festek; gyermek-csigaházat,

vessz?paripát, kenderkóc

sörény? sepr?nyelet, kézi a

mívesség, ha hozzáér a szem,

és ész fonja körbe a lelket.

Melyikünk kérdi, hol a szív,

és mert nem kérdezhetsz, kérlek

ne felejtsd „ott vagyok f?ben –

fában”…nem lehetek az

utolsó férfi életedben, pedig

régóta készülsz a remeteségre,

nem lehetek a tanítók közt

utolsó mestered, vajon lehetek-e

egy részlet, ha végül egészre

lelnél, magadra maradsz,

s tudod, az a simogatás, ha messze

csillog a n?k szeme, ha messze

renget eget a vihar, ha a villám

odaátról fénylik át, nem

zsigerbe mar, hogy fél lábat

veszíts, járnod kell, nevelni,

remeg a szó itt, sír a kéz,

pötyög a gomb, és meghal,

meghal – éled, hátha utolsónak

látsz, amikor már közel a szem.