Marthi Anna : Re me Te

Tudom, bel?lem szólsz itt,
ezekben a mágikusan gördül?
szavakban, még, most – kitudja

gyomlálni merre hív a holnap.

Hosszú verset szeretnénk,

végtelen hosszúságút, soha

véget nem ér?t, bebarangolni

bet?k rengetegét, ágról

ágra levelenként olvasnálak el,

f?szálanként kibet?zném valód,

virágok porzó illatából merítve

költenélek, vagy vad növények,

f?szeres gyógy-ajándéka, tea

melyben esszenciát hiszünk.

Krumpli-köveket hámozok

és festek; gyermek-csigaházat,

vessz?paripát, kenderkóc

sörény? sepr?nyelet, kézi a

mívesség, ha hozzáér a szem,

és ész fonja körbe a lelket.

Melyikünk kérdi, hol a szív,

és mert nem kérdezhetsz, kérlek

ne felejtsd “ott vagyok f?ben –

fában”…nem lehetek az

utolsó férfi életedben, pedig

régóta készülsz a remeteségre,

nem lehetek a tanítók közt

utolsó mestered, vajon lehetek-e

egy részlet, ha végül egészre

lelnél, magadra maradsz,

s tudod, az a simogatás, ha messze

csillog a n?k szeme, ha messze

renget eget a vihar, ha a villám

odaátról fénylik át, nem

zsigerbe mar, hogy fél lábat

veszíts, járnod kell, nevelni,

remeg a szó itt, sír a kéz,

pötyög a gomb, és meghal,

meghal – éled, hátha utolsónak

látsz, amikor már közel a szem.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.08.04. @ 08:11 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1341 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak