Celluloidba ragadt pillanatok
vergődnek a karcok között,
szépia színek, fakó szavak
sejlenek fel a szemcsés képek mögött,
sikolyok bújnak elő a hangsávból,
könnyek között egy halk sóhaj,
csontos kéz mozdul félve,
vértelen ajakból egy kínos kacaj
még átfut a kattogó géphangokon,
aztán egy véletlen szikra
s minden fényes lángra lobban,
mint magnézium csíkban a vakutűz
hamut, füstöt hátrahagyva
létünk örök végét jelzi,
üres fehér vászon,
gép kikapcsolva.
