Petrozsényi Nagy Pál : SÓDER

*

 

 

Ábris elégedetten fékezett a kombinát előtt. Hetek óta azon rágódott, kire adja voksát annyi párt közül. Figyelemmel kísérte a választási műsort, gondosan tanulmányozta a képviselőjelöltek életrajzát, gyűlésekre, megbeszélésekre járt, egyszóval mindent megtett, hogy érdemben döntsön. És döntött. Anélkül, hogy leitatták, vagy megfenyegették volna, mint ahogy azt a múltban szokták tenni. Múlt? Hol van az már? Manapság más, tisztább szelek fújnak.

      — Tiszteletem! — pattant föl hajlongva a portás.

     A fiatalember hidegen biccentett. Sosem kedvelte a mézes-mázos modort. Szerencsére lassacskán ez is a múlté, múzeumba kerül, s vele a portások is. Az osztályon parázs vita lángolt. Mindenki egyszerre beszélt, gesztikulált a különböző pártok ellen vagy mellett, attól függően, ki melyikhez akart csatlakozni.

     — Nálad mi az ábra? — csapott rá kíváncsian Ábris mérnöke is. — Na és a sóder…? — váltott témát, még mielőtt választ kapott volna. — Beszerezted, komám? Úgy tudom, építkezel.

      — Építkeznék, csak hát…

     — Reform ide, társadalmi fejlődés oda, sódert egyelőre még mindig nehéz kapni. Pedig enélkül egy vityilló sem épülhet föl. Várjál csak! — nyúlt a telefonhoz. — Halló, Imi? Itt Mihály beszél… Igen, akiről szó volt… Remek! Tehát ötkor… Hogyne: Herczeg, Béla, Ábris…

      — Én? — kapta fel a fejét a műszaki rajzoló. – Mi van velem?

      — Ötkor viszik.

      — Micsodát?

      — Hát a sódert.

      — Viccelsz?

      — Szoktam én viccelni? Na látod! Dolgozzunk, uraim, dolgozzunk! — rikkantotta el magát a mérnök, később odasúgta: – De aztán, komám, az SZDSZ-re szavazz!

      Bumm! Nesze neked reform, nesze neked új szél! Úgy oldalgott a főmérnökhöz, hogy észre sem vette.

      — Elhoztam a rajzokat. Tudod, amiket kértél.

      — Az pontatlan, az hibás, ezzel meg elkéstél — turkált a főmérnök Ábris rajzaiba.

     Pedig a fiú ügyes rajzoló volt, otthon festett, dicsérték is sokan. Igen, még a főmérnök is, éppen ezért nem érti, miért bírálja egyszerre ilyen cudarul.

     — Legközelebb vigyázz jobban, kérlek, különben meg kell válnunk egymástól. Egyébként te kire szavazol? Mert én a narancsra, tudniillik az a legkedvencebb gyümölcsöm — nevetett a főmérnök. — Világos? — nézett sokatmondóan a fiatalember szemébe.

      — Mint a nap.

      — Ismétlem: a narancsra.

      — Értem: a narancsra.

      — Okos fiú. Na, add ide azokat a rajzokat, hátha lesz elfogadható is közöttük.

    Egyik nap maga az igazgató hívatta magához. A zakóján piros szegfű virított. Vele volt a mérnök és a főmérnök is.

      — Mi hír az osztályon? Ki, kire szavaz? — kacsintott tréfásan a diri reájuk.

      — Ki erre, ki arra — sandított Ábris a mérnökre és a főmérnökre.

      — Hallom maga tehetségesen rajzol. Így van, főmérnök úr?

      — Pontosan — bólogatott buzgón a főmérnök.

      Ejha! — nézett nagyot a fiú. Reggel még trehány és ügyetlen voltam.

     — Remek! Nézze, nincs sok időm — nézett karórájára az igazgató —, ma még nagyon sok munka vár rám, ezért máris rátérek a lényegre: ha netalán tovább akar tanulni, mi szívesen támogatjuk, ha óhajtja. Óhajtja?

      — Természetesen. Hálásan köszönöm.

      — Nem kell megköszönni. Tanuljon csak, ennek mi örülünk a legjobban. Legyen mérnök, festőművész, igen, maga olyan fiatal, hogy még akár miniszter is lehet — tűzött az igazgató Ábris, majd a főmérnök és mérnök zsebére is egy szegfűt.

      A fiatalember döbbenten távozott. Legszívesebben letépte volna azt a logót, de nem volt bátorsága hozzá. Utóbb mégis rászánta magát, és a portás előtti szemétkosárnál az egészet behajította a szemétbe.

      — Viszontlátásra! — köszönt oda a kapusnak.

      — Alászolgája, kolléga úr! — nézett Ábrisra görbén a portás, és semmi mosoly, semmi hajlongás; még csak fel sem állt, mint egyébkor.

      Az ő gomblyukában is piros szegfű díszlett.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Petrozsényi Nagy Pál
Szerző Petrozsényi Nagy Pál 29 Írás
nyugdíjas, román-magyar nyelv- és irodalomtanár.