Az ember felkelt. A sezlony deszkái öregen és fájdalmasan nyögtek fel súlya alatt. Lábára ugyanazzal a mozdulattal tekerte fel kapcáját, ahogyan azt minden nap szokta, komótosan, és ugyanolyan unottan.
Befordult a konyhába, a stelázsiról leemelt vájlingból kivette a kasztrojt és a sparheltre tette.
Meglepetésére, a reggeli tojásokat rejt? szakajtó üres volt.
A verandára kilépve, fogta a hátit és miel?tt elindult volna a tyúkól felé, egy pillanatra megállt.
A fagyott föld barázdái közé lehullott hó felszíne részben már fekete volt, de a téli napsugarak behatoltak a felszín alá, és az alatta megrekedt hófehér pelyhek emitt-amott megcsillanni látszottak.
Az ember ebben a pillanatban kiszakadt a gondolataiból, a múltból, és a jöv?b?l. Ott állt a jelenben, és eggyé vált a természettel. Akkor és ott benne volt a fagyott földben, a napsugarak melegében, a falu téli füstös illatában, a hajnali rejtelmes hangokban.
S az ember hosszú id?k óta, most legel?ször érezte, él, igazán él. A belül feszít? érzés, ami a boldogság és a fájdalom, a szépség és a valóság néha kegyetlen és zord elegyét alkotta, a szívébe mart. Olyan er?vel, amilyet már régen nem tapasztalt. Fájdalmában ijedten a mellkasához kapott, aztán a felismerés lassan átjárta egész testét, s végül szája szegletét mosolyra bírta. Kis id? múltán, a bens?, gondolatokba burkolózva formát öltött, és az ember akkor már tudta! A megfagyott és jéghideg szürke felszín alatt ott lapul, benne van… de most még nem! Majd egyszer… ha több fény ragyogja be, még több napsugár, felolvad majd. Mert a szürke, komótos, unott felszín alatt ott lapul, és hallgat a hófehér kristálytiszta igazság.
Legutóbbi módosítás: 2011.07.09. @ 16:36 :: Dombi Anett
