Szilágyi Hajni - Lumen : Meghasonulás

 

Nehéz a lelkem,
mintha idegen álom nyomná,
mintha nemcsak
az én emlékeimet hordoznám…
és visz az örvény…
– és én hagyom … –

 

 

 

Ostoba körforgás ez a sóhajtásnyi világ… A szél közöttünk táncol. Indulok veled, maradok nélküled, ott hol együtt játszottunk üveggolyónyi távolságokkal, törvénytelen közelségekkel.
Láz takarja a vénülő idő arcát, hiányod fájom, kattognak a mögém rejtező évek, mint óra lapjára feszülő árva másodpercek. Pedig szívemen fekszel szótlan, ebben a csöppnyi, halk dalt dúdoló fészekben, de fáradt sziluetted tűnő villanás, – nincs tánc, nincs álarc – minden kimondott szó, kimondatlan gondolat, temetetlen, fekete halál.
Csendedből zajok lesznek, zuhanó csillagok sikolya ez, mikor földet érve szilánkokra törnek a játszi fények. Mezítláb lépkedek az úton, álmaimban konok árnyékod sétál mellettem. Rád üvöltöm fájdalmam, vérző sebekből szivárog a múlt, de itt vagyunk újra a könnyező szélben, s Istent kérném – ha lenne – bárcsak megnyílna a reggel, milliónyi fénnyel a zorddá nőtt felhők fölött. A konok sötét körénk tekeredik, mint fojtó inda a korhadó tölgyre, lombok közt sírnak a kikönyörgött pillanatok, s te hangtalan visszahúzódsz vigasztalhatatlan árnyékodba.
ágyam alá rejtezel a kormozott estben, hívsz, hogy játsszak veled, mert nélkülem minden jelen torzul, – ott, ahol most vagy – de hiába bújsz, menekülsz a sötéttől, szíved lüktetése átsikolt a perceken. Zihálva reszketsz, mint erdő sűrűjében megbúvó, zokogó préda, kit árván hagyott anyja, apja az élet-halál harcban. S én tehetetlen állok nyirkos éjszakák némaságában, lábam nem visz feléd, pedig együtt félni is könnyebb volt egykor, mikor ránk zuhant a mennydörgős, álomszagú éj.
Néha még felriaszt az eső hideg zaja, ahogy dallamtalan ütemmel rázuhan az ereszre, majd végigcsorog az ablakon, de nem merem kinyitni szemem, félek, ott maradok végleg, a magunkra záródó ajtók, falak békétlen magányában.
Szemhéjam alá bújnak az álmok, az égig érő fák, a magasba lengő, nevető hinták, az estmadarak zajtalan szárnycsapásai. De a fák levedlették kérgüket, ágaikon megsárgult, ráncos levelek lengedeznek, a hinták rozsdába kapaszkodva kiáltanak az ég felé, a madarak tolla sárba hullott már rég… Minden mássá lett, örök és visszafordíthatatlan semmivé. Esőillat keveredik a dohszaggal, arcomra szárad a fullasztó levegő, mállik az emlékezés faláról a remény, halványulnak a képek, betűk, az egymás szemében ébredések.
Egyszervolt titkoddá váltam, s én is csak sejtelek. Szívemben tapogatlak, markolom az oldódó fényeket, ahogy lassan köddé válsz a végtelenben, s dacosan magaddal viszel minden félbe maradt simogatást, nevetést, szót, életet.
Tegnapokra bomlik felettem az ég, a fény pókhálón ereszkedik a hajnal völgyébe… Mély a csönd idebent, egyre mélyebb, egyre érthetetlenebb nélküled… és én naponta tanulom – egymagam -, nem félni félelmeimet…

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"