dr Bige Szabolcs- : Zárójel

(Ember-e az ember?) *

 

   A néni csak ült a fotelben, lábait, a dagadt lábait felrakta egy kisszékre. Csöndben ült, igyekezett senkit sem zavarni.

          (Hogy az milyen idegesítő, hogy nem szól senkihez egy szót sem!)

 

   Néha kötött valamit kattogó kötőtőivel. Sálat, vagy kicsike réklit valamelyik dédunokájának.

        (Kinek kell ilyen ódivatú holmi? A Kati is Bécsből hozatott gyermekholmikat az unokájának. Az igen! Az valami!)

 

   Máskor meg azon a halk, kellemes hangján mesélt az életéről. Legszívesebben a gyermekkoráról, mikor egész télen kint szánkóztak a domboldalon, s  jól átfázva futottak haza. A két keze úgy megdermedt, hogy vörös lett, mint a főtt rák, pedig gyapjúkesztyűje is volt, de az hamar átázott.

        (Még egy rendes termo bélésű kesztyűje sem volt szegénynek. Micsoda világ lehetett!)

 

   Anya a két tenyere közzé fogta pirosra fagyott kezeit, megdörzsölte őket, hogy fájt belé, aztán a hónalja melegébe dugta, ameddig felmelegedtek és már nem is fájtak annyira.

        (Milyen primitív szokás, és egészségtelen szülő-gyermek viszony! Akár zaklatásnak is felfogható!)

 

   Nyáron a patakra jártak fürdeni. Igaz, csak térdig ért a víz és hideg volt, de nagyon élvezték, és nagy pancsolást rendeztek, néha elmerültek, s prüszkölve, köpködve másztak ki a partra hatalmas kacagások közepette.

    (Úristen! Hogy lehetett felnőttek felügyelete nélkül oda engedni a gyerekeket? Nem is beszélve a fertőzésveszélyről. Biztosan be sem voltak oltva tífusz, paratífusz, meg HPV vírus ellen!)

 

   Máskor meg csak úgy üldögélt magában mélázva, merengve a múlton, az első randevún, amikor Miklós megfogta a kezét és ő hagyta. Most is érzi azt az izgalmas vibrálást, ami a férfi keze érintésétől támadt benne.

        (Nézzétek, hogy ül ott bambán gubbasztva, még csak a tv-t sem nézi. Hogy leépült szegény!)

 

   Igazából senki társaságát nem kívánta. A barátai már rég elmentek, de jól megvolt így saját magával. Nem unatkozott. A fejében úgy futkorásztak a gondolatok, mint a hangyák a fő között. Ha néha beszélgetett is, csak udvariasságból tette, ne bántsa meg a körülötte levőket, ha szóltak hozzá.

        (Alig szól az emberhez egy, két szót, s azt is mintha ajándékba adná.)

 

   Néha odaült az ablakhoz, s nézte az utcát, különösen, ha esett az eső. Ilyenkor végiggondolta, újraélte azokat az esős napokat, mikor kart karba öltve, egy esernyő alatt összebújva bandukoltak végig az utcákon, s a Főtéren. Este az utcai lámpák fénye csillogott a nedves köveken, a vizes aszfalton, és különös fénnyel vonta be a fákat, a házakat, az embereket.

       (Mit tud bámulni órák hosszat az esőnő Biztos nem is látja, lehet, el is bóbiskolt. Mit is ér az ilyennek az élet?)

 

   Mikor este leoltották a lámpát, és a ház elcsendesedett, ő is csendben maradt egész reggelig. Csak feküdt, félig lehunyt szemmel. Nem mocorog, nem horkol, nem köhög – igyekszik észrevétlen maradni. Ilyenkor járja be újra élete útját, azt a kilencven évet, ami úgy elszállt, akár egyetlen pillanat. A boldogság fénylő, ragyogó pillanata! Pillanat, amit a szerelem, a szeretet töltött meg értelemmel!

        (Úgy átaludta az éjszakát, hogy még meg sem moccant. Nincs vele semmi baj az igaz, de olyan hiába való ez a ragaszkodás ehhez a tartalmatlan élethez!  Se társaság, se üzletjárás, se tv-nézés, se semmi, amit a modern technika, amit a modern élet nyújtani tud.)

  

   Szétnézett a reggeli fényben fürdő szobában, ahogy kikelt az ágyából, és szívét elöntötte a hála érzése.   Csöndesen, csak maga magának elrebegte reggeli imáját: „köszönöm Uram, hogy rám virradt egy újabb napod!”

*Baranyi József: „Jobb híján” (Veritas Kiadó 2010)

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.