Bányai Tamás : Senki – 5/4

*

 

4.

 

Amikor az épület végéhez értek, a keszeg emberke megállt. Lassan körbeforgatta fejét, mint aki bizonyos akar lenni helyzete felől. Aztán nekiiramodott a pázsiton. Futás közben billegett, mintha egyik lába rövidebb lenne a másiknál. De gyors volt. Korondi lihegve igyekezett utána.

Egy vadsóskával befuttatott kőkerítés mellett találták magukat. A kerítés még két méter magas sem lehetett, s Korondi egy szemvillanás alatt a tetejére segítette társát, majd feltornázta önmagát is.

Egy betonjárdára huppantak a másik oldalon.

Korondi ismét megrettent. Ismét az a jeges, bénító érzés kerítette hatalmába.

– A csip! – kiáltott fel ijedten.

– Ne féljen – mondta Giovanni, s fejét előre hajtva a tarkója fölé mutatott. Korondi csak egy sötét foltot látott, és nedvesen csillogó, összeragadt hajszálakat. – Ott maradt az ágyban.

– Maga szedte ki? – kérdezte Korondi hitetlenkedve.

Giovanni köhécselő nevetést hallatott.

– Ha akartam, se tudtam volna. Sándor volt a műtőorvos.

– Sándor?

– Na persze! Maga azt hiszi, hogy Sándor ellene van a szökésnek, csak mert amilyen tökkelütött, jól érzi magát ezen az átkozott helyen. De higgye el, hogy tisztességes ember. Ha valaki menni akar, segít is, ha tud.

– Stareczról…

Giovanni közbevágott.

– Hagyja már! Starecz egy álmodozó nagy mafla, még most is alszik, mint a bunda. Álmában ő is szabadon járja a nagyvilágot, ám ébren visszariad a legkisebb kockázattól is. Csak a szája jár.

– És hogyhogy eddig…?

A keszeg emberke egy kamasz szégyenkezésével lehorgasztotta fejét, szinte sajátmagának suttogta:

– Mindenkinek kell egy kis biztatás. Amikor észrevettem, hogy maga kilopózik a szobából, már tudtam, mit kell tegyek. Szerencsére Sándornak arany keze van.

– És most?

– Elválnak útjaink.

– Az én utamat egyenesbe hozta az az Ottó, de maga… Kártya nélkül?

– Hogy Ottó mit csinált, azt nem tudom, de egyelőre még magának sincs igazolványa. Ha az adatai igazolják magát, no meg a feleségét is előkeríti, akkor már nincs baj. Addig azonban jobb, ha maga is vigyáz.

Giovanni elhúzta száját, kesernyés mosollyal tekintett fel Korondira.

– Ami engem illet… Nos, talán majd nekem is tesz valaki egy szívességet.

– Egyáltalán, hogy került ide?

– Hosszú történet, arra most nincs időnk, de hogy mégis kielégítsem kíváncsiságát, hát annyit elmondok, belekotnyeleskedtem abba, amihez nem igazán értek. Előnyösebb helyzetbe akartam kerülni és megpróbáltam korrigálni az adataimat. Egyszer csak eltűnt minden rám vonatkozó fájl. Legközelebb, amikor használni kellett az igazolványomat, ugyanúgy, mint magánál, a képernyőn nem mutatkozott semmi. Persze, hogy rögtön idehoztak. De ne szaporítsuk a szót, a végén még itt fog ránk virradni.

Korondi tanácstalanul nézett körül.

– Nem tudom, hova akar menni, de arra van a Belváros, arra van a Duna – mondta a keszeg emberke, amikor észrevette Korondi bizonytalanságát. Kezével jobbra mutatott, nyugat felé, arra, amerre sötét esőfelhők takarták el a csillagokat. – Fogadja meg a tanácsomat, és menjen gyalog. Ne próbálkozzon tömegközlekedéssel. Lehetőleg kerülje a nyilvánosságot. Legalábbis addig, amíg a kártyáját vissza nem szerzi.

– Sok szerencsét – mondta Korondi. Kezet fogtak. – És köszönöm. Hanem várjon csak – tette még hozzá visszafordulva, miután már elindultak ellenkező irányba. Ingének felső zsebéből, a cigarettás doboz mögül egy névjegyet halászott elő. Visszalépett, és átnyújtotta a Giovanninak.

– Ha segítségére lehetek, egy percig se gondolkodjon. Hívjon, vagy keressen fel.

A keszeg emberke, bánatos mosollyal az arcán, zsebre vágta a névjegy kártyát. Aztán elindult, vissza sem tekintve Korondira, aki még pár pillanatig nézett utána, majd ő is nekivágott a hazafelé vezető útnak.

Indokolatlan igazoltatások nem voltak az utcán, még éjszaka sem, és Korondi tisztában volt azzal, hogy öltözete, kinézete sem ébreszt gyanút senkiben. Mégis, úgy lopakodott kerítések, házak mentén, mint az üldözött, akit egy fél ország fogdmegjei keresnek lázasan. Minden sarkon megállt, óvatosan körülnézett, mielőtt folytatta volna útját. Egy posztoló rendőr láttán visszafordult, megkerült jónéhány háztömböt, és több utcányira ment el a strázsáló rendőr mellett; egy cirkáló rendőrőrjárat elől kapualjba húzódott és sokáig várt, mire újra előmerészkedett.

Semmit nem akart kockáztatni.

Szerencsésnek tudta magát, amiért Ottó – hála a kimondásakor kétesnek érzett fenyegetésnek – legalább az első órában nyugton maradt. Mert afelől kétsége sem volt, hogy a kövér férfi, félelme múltával, ismét kitörölte adatait a komputerből, sőt az őröket is riasztotta. S bár az a sokat emlegetett csip nem árulkodik tartózkodási helyéről, egyáltalán nem lehetetlen egy esetleges, ellene kiadott körözési parancs. Jobb tehát elkerülni mindenkit.     

Így, óvakodva, kerülőkkel megtoldva, hosszú volt a hazáig vezető út.

Az éjszakai esőfelhők eltűntek az égről, mire a belvárosba ért. A kánikula már a reggeli órákban beköszöntött. Hétágra sütött a nap, még a delet sem várva meg, ontotta forró sugarait. A járókelők igyekeztek árnyékba húzódni. Akinek dolga volt, és gyalogosan ment dolga után, az utcák árnyékos oldalán haladt, aki meg ráért, az akác és platánfák lombjai alatt megbúvó, apró teraszokon szürcsölte reggeli kávéját.

Tizenegy óra elmúlt már, amikor Korondi, hosszas bolyongás után, fáradtan és megizzadva odaért a Duna–parti lakóházhoz. Belépett a hatalmas üvegajtón, s jóleső borzongás futott végig rajta, amint az átriumszerű előtérben megcsapta a klímaberendezés által cirkulált hűvös levegő. A portás régi ismerősként üdvözölte; a fiatal, libériás egyenruhát viselő férfi barátságos integetése azt éreztette vele, hogy végre megérkezett, helyben van, a lift felrepíti saját otthonába, élete hamarosan visszazökken a megszokott kerékvágásba. Kedve lett volna odalépni a libériás portáshoz, megszorítani a kezét, de a felismerés jutalmául csak a mosolyát viszonozta egy fáradt arcvonással.

A lakásajtó kódja kifogástalanul működött. Amikor belül volt, végigjárta az összes helyiséget, megtapogatta a bútorokat, könyvespolca előtt hosszan elidőzött, mint aki nem akar hinni a szemének, s mindenféle tárgyi bizonyítékokra van szüksége elhinni, hogy létezik, s ami az elmúlt néhány órában történt, nem volt más, csak rossz és hihetetlen álom.

A konyhában benézett a hűtőszekrénybe. A megbontott meggylés flakon, a szalámi hiánya, valamint a hűtőszekrény melletti mosogatóban árválkodó kistányér és kávéspohár arról árulkodott, felesége járt már itthon, mióta előző nap reggel elutaztak Szegedre az asszony rokonaihoz. A tudat, hogy felesége mégsem tűnt el, végleg megnyugtatta. Mohón, nagy kortyokban ivott a meggyléből, teljesen kiürítve a flakont.

A nappaliban megállt az egész falat betöltő panoráma ablak előtt. Mint egy évek óta nem látott, de szívéhez nőtt tájra tekintett ki és gyönyörködött a kilátásban. Balra az Árpád–híd, mintha a Margit–sziget két kitárt karja lenne, jobbra a nemrég épült, s napról napra forgalmasabb Megyeri–híd. A két híd között lassú áradással hömpölygött a Duna, a túlsó parton pedig a budai hegyek egymásra vetettek árnyékot a tűző napsütésben. Behúzta a függönyt. A hirtelen ráboruló félhomályban kiütközött rajta a fáradtság. Leheveredett a díványra, s perceken belül elnyomta az álom.

Ajtónyílásra riadt fel. Megdörzsölte szemét, felült a díványon. Ösztönös mozdulattal megigazította a díszpárnát, nehogy az asszony rögtön veszekedéssel kezdje, amint belép. Első gondolata az volt, ő támad majd az asszonyra, keresetlen szavakkal felelősségre vonja, amiért eltűnt, amiért egy kellemetlen éjszakában részesítette. Aztán letett erről a gondolatról, úgy vélte, jobb, ha hallgat, az asszony úgyis elmeséli majd, mi történt. Így még jobb is lesz, a felelősségre vonás csak védekezést, ellenkezést váltana ki belőle, és ha magyarázkodni kényszeríti, a végén még őt fogja hibáztatni, hiszen ő ment ki a peronra a rohadt cigarettája miatt. Ezt úgysem fogja elkerülni, de legalább a viszontlátás kezdeti örömétől nem fosztja meg az asszonyt – természetesen magát sem –, s így talán részese lehet azoknak a ritka nappali pillanatoknak, amikor harmónia és egyetértés uralkodik közöttük, nem pedig az állandó, szavakban kifejtett vagy csak némán jelzett ellenségeskedés, vádaskodás: a te hibád, a te bűnöd, hányszor mondtam neked, miért nem tudsz rám hallgatni, és a többi. Ez, sajnos, úgyis előjön, de néhány perc, ami felidézi a régi felhőtlen szerelmet, egy világgal felér.

A nappaliba egy férfi lépett be.

Korondi mukkanni sem tudott a meglepetéstől.

Egy idegen férfi az ő lakásában! Hogy jutott be? Hogy engedhette fel a portás? És mit keres itt?

A meglepetés bénító rémületbe csapott át.

A telepről jött! Vissza akarják vinni a senkik közé! Csakhogy itt már ő van nyeregben. A portás, a ház lakóinak javarésze, mind igazolni tudják a kilétét; itt vannak – a fali széfben elhelyezve – a lakás tulajdonjogi papírjai, még eggyel több ékes bizonyítéka személyazonosságának. És Ottó a szeme láttára hozta helyre a központi adatbázisban keletkezett hibát, bárki, bármikor utánanézhet. A senkik telepén még nyilvántartásba sem vették, és talán ez volt az oka, nem pedig a fenyegetés, hogy Ottó nem riasztott senkit. Ám akkor kicsoda, és mit keres itt ez az ember?

Idegen?

A férfi, aki szintén megrökönyödve állt az ajtóban, valahonnan ismerős volt. Valahol már látta.

Aztán beugrott!

Hiszen a vonaton egy pillanatra feltekintett, amikor ő az ellenőrrel visszatért az utastérbe. Igen, a férfi a vonatról! Nem nézte meg magának, abban a helyzetben miért is kötötte volna le figyelmét egy közömbös utas, de fekete, az átlagosnál dúsabb szemöldökének látványa rögződött a memóriájában.

Korondi egymás után hadarta kérdéseit.

– Ki maga? Mit keres itt? Hogy jutott be ide?

Az ajtóban álló férfi arcáról eltűntek a megrökönyödés szőtte barázdák, sötét szemöldöke alól eleddig nyugtalanul vibráló szemei most megállapodtak Korondin. Nyugodtan, a rajtakapott betörőkre cseppet sem jellemző kimért szavakkal válaszolt.

– Mondhatnám, hogy hazajöttem, persze ez ellen ön rögtön tiltakozni fog.

S valóban, Korondi szóra nyitotta száját, hogy vehemensen elutasítsa ezt az abszurdítást, de a férfi egy kézmozdulattal leintette.

– Ön az, akinek itt semmi keresnivalója nincs. Tudtommal a társadalomból kirekesztett senkik között volna a helye. Csodálkozom, hogy sikerült onnan kiszöknie.

– De…

– Semmi de – mondta a férfi határozottan. – Máris intézkedem, hogy visszakerüljön oda, ahova való.

Még ki sem ejtette száján az utolsó szót, már nyomkodta is mobiltelefonja gombjait.

Korondit elvakította a méreg. Hirtelen, mindent elsöprő hullámban, elemi erővel tört rá a felháborodás, most nem gondolt személyazonosságát igazoló papírokra, nem gondolt Ottóra, meg arra, hogy az adatbázisban bárki leellenőrizheti kilétét vagy jogát arra, hogy a társadalom tisztességes és hasznos tagjaként zavartalanul élhesse életét. Nem gondolt semmire, indulataitól vezérelve cselekedett. Villámgyorsan.

Egy jókora ugrással ott termett a férfi mellett, s még mielőtt annak ideje lett volna felocsúdni, kitépte kezéből a mobiltelefont. Ledobta a márványpadlóra, rátaposott és tiporta, tiporta, mint egy engedetlen játékára feldühödött eszelős gyerek.

A férfi ösztönösen, de jócskán megkésve kapott a telefonja után. Korondi megragadta a kezét, egy gyors és erőteljes mozdulattal hátracsavarta, lábával gáncsot vetett ellenfelének, majd lökött egyet rajta. Együtt zuhantak a földre. A férfi kezét még estében is csavarta, hátrafeszítette. Hátára térdelt, bal alsó karját a tarkójára szorította, s nyomta fejét a márványpadlóhoz. A hívatlan vendég tett egy kísérletet, hogy kiszabadítsa magát, de Korondi feszített egyet hátracsavart karján. A férfi felnyögött kínjában.

Lám, lám, mire kényszerül az ember! Pályát tévesztettem – gondolta Korondi cinikusan. – Rövid idő leforgása alatt ez már a második ember, akit magam alá gyűrök, holott sohasem voltam verekedős típus. Sőt!

Világéletében irtózott mindenféle erőszaktól.

– Hajlandó végre normális választ adni a kérdéseimre?

– Igen – nyögte a férfi a hideg kőpadlóról.

– Hogy került ide?

– Itt lakom.

– Na! Nem mondja! És mióta?

– Most költözöm ide.

– Nagyszerű! Örülök, hogy velem is tudatja. Mégis, kinek az engedélyével?

– Viktória…

Felesége nevének hallatán Korondi úgy érezte, elhagyja minden ereje.

– Folytassa! – mondta halkabban. Sokkal inkább bizonytalan kérés volt ez, mintsem felszólítás, olyan kérés, aminek teljesítését akarjuk is, meg nem is. – Mi van Vikivel?

– Viktória és én…

– Gyerünk! Mondja csak! – biztatta Korondi a férfit a mazochisták önkínzó vágyakozásával.

– Már régóta… Én mondtam neki, hogy van ennek más eljárási módja is. Válás, törvényes úton, de ő…

Megállt a szívverése. Úgy érezte, mintha ő lenne alul, s valami nagyon súlyos tárgy nehezedne mellkasára. Tudta, érezte, hogy a férfi, már csak kényszerhelyzeténél fogva sem hazudik, hacsak a válást illetően nem. Abban holtbiztos hazudik, menteni akarja a bőrét. Az nem lehetett Viki ötlete. Ez a gazember rábeszélte.

Erre a gondolatra teljes súlyát balkezére helyezte, úgy préselte a férfi fejét a márványlaphoz.

De miért? És miért így? Az elképzelhető legaljasabb módon! Hiszen, ha Viki csak egyetlen szóval is mondja, mi a szándéka, akkor ő…

Lebeszéli róla. Kényszeríti, szóval és tettel, minden kézzelfogható eszközzel, hogy változtasson elhatározásán. Talán ezért? Viki tudja, vagy legalábbis sejti, soha nem adná hozzájárulását a váláshoz. Hogy hárpia természete ellenére is ragaszkodik hozzá, nem tudja elképzelni az életét nélküle. Hirtelen átérezte, mi foroghat annak az embernek a fejében, aki inkább megöli élettársát, mintsem átengedje másnak.

Még ezek után is ragaszkodik hozzá? Hogy senkivé akarta tenni, hogy a társadalom, az élet számkivetettjét akart csinálni belőle? Még ezek után is? Most – életében először – érezte úgy, hogy a világban elfoglalt helyéhez jobban ragaszkodik, mint a feleségéhez. Az asszonyhoz talán csak azért, mert együtt építették fel az életüket, és ennek az életnek ők ketten a tartóoszlopai. Vajon e támaszték nélkül az ő élete nem ér egy fabatkát sem? Honnan tudja, ha ki sem próbálta, hogy milyen az élet egyedül?

Már éppen enyhíteni akart a szorításon, amikor – teljesen váratlanul – Viktória lépett be a nappaliba. Egy szemvillanás alatt felmérte a helyzetet, s helyes vagy helytelen, azonnal tudta, mit kell tennie.

Még mielőtt akár a földre szorított férfi, akár Korondi észbekaphattak volna, már le is adta vészjelzését a mobiltelefonján.

Korondi elengedte a férfit, aki nehézkesen tápászkodott fel a földről. Balkezével hol jobbkarját, hol pedig a nyakát tapogatta. Egyelőre túlságosan is magával volt elfoglalva ahhoz, hogy bármi érdemlegeset tudjon cselekedni. Korondi jóval előbb reagált az újonnan kialakult helyzetre, és korábbi kétkedő gondolatait feledve szólt az asszonyhoz.

– Arra ébredtem, hogy behatolt ide ez a jóember. Nem tudom, hogy került ide, vagy hogy mi volt a szándéka, de sikerült ártalmatlanná tennem.

A betolakodóra ügyet sem vetve nézett az asszonyra, mint egy csínytevésen rajtakapott gyerek, aki hevesen magyarázza bizonyítványát, s közben nem is titkon reménykedik meséje elfogadhatóságában, sőt, cselekedetének helyeslését is elvárja. Számít rá.

Az idegen férfi – valamelyest immár rendbeszedve magát – szintén az asszonyra tekintett várakozóan, mintha Viktóriának legalábbis azt kellene eldönteni, ki került ki győztesen a birkózásból.

Csakhogy Viktória nem mutatott vállalkozó kedvet a döntőbíró szerepére, nem úgy állt az ajtóban, mint aki azt mérlegeli, kinek a pártjára álljon, önzetlenül vagy igazságosan. Galambszürke kiskosztümjében úgy hatott, mint egy sikeres díva, aki e pillanatban lépett a színpadra, s most, még mielőtt bármit tenne, a közönségtől várja a megjelenésével kiváltott reakciót. Maga előtt tartott mobiltelefonjára meredt, mintha az adna majd jelzést, mikor és mit tegyen.

 

 

 

 

bef. köv.

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Bányai Tamás