Apró kis történet mozgatta meg a fantáziámat.
Karácsony közeleg még akkor is, ha nem mindenütt tartják, és nem mindenhol örülnek egyformán a Jézuskának.
Ilyenkor a vásárlási láz erőt vesz az embereken, és aki teheti, pánikszerűen eladósodik, mert hát valamit venni kell, még akkor is, ha nincs kinek, esetleg nincs miből.
Erre az utóbbira szeretném felhívni a figyelmet. Minap érdekes jelentnek voltam szem- és fültanúja.
Fejlődő ország fejlődő amazonja ráköszön a hasonló adottságokkal rendelkező hölgyre. Rövid párbeszéd, szokásos udvariassági kör: Hogy vagy? — És a család? — Mit főztök? — Mit csináltok?… stb. Ez akár egy magyar találkozás is lehetne, de nem az volt.
A többi vásárló türelmesen kerülgeti a beszélgetőket. Gyerekek fogócskáznak a boltban, kóstolgatják a gyümölcsöket, dézsmálják a csoki- és cukorpultot. Az apróbbak üvöltenek, a nagyobbak csak simán beleharapnak. Anyuka szégyenülten fizet, vagy a táskájába teszi, hiszen azt már úgysem tudjak eladni. Szóval a két hölgy csak karattyol, majd az egyik felkap egy marék csokoládét és Merry christmas felkiáltással beledobja a másik kosarába.
— Te, nekem ez nem kell — mondja az, mire az előző:
— De, de, ez az én ajándékom neked, menj csak és fizessed ki.
Kicsit elkerekedett a szemem. Nahát ezt így is lehet? Lehet, a főnökömet elviszem egy autószalonba és vetetek vele magának egy Cadillec-et, úgyis jól áll neki a típus. — Itt van, ez a tied, fizesd ki.
A megajándékozott hölgy egy darabig tiltakozott, de végül a másik odatuszkolta a pénztárhoz és boldog karácsonyt felkiáltással kifizetette vele az árut.
Remélem még időben szóltam, lehet menni — ajándékozni.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.18. @ 12:19 :: George Tumpeck
