Ehhez ma is csak annyit tudok hozzátenni, hogy politikai éleslátása meghaladta kortársai jelentős részéét – legalábbis afrikai útja után.
NAGY DOMOKOS IMRE
ELFELEJTETT EMBEREK
Az elmúlt évtizedekben számos – elsősorban az erdészetben vagy vadászatban szerepelt –, a maga idejében ismert, ám azóta elfelejtett személyről írtam rövidebb–hosszabb életrajzi ismertetőt, elsősorban szaklapokba. Most úgy érzem, nem lenne érdektelen ezen írások egy részét ide is feltenni.
DAMASZKIN ARZÉN
(1854–1914)
Ezzel a cikkel adósságot törlesztek. Fekete Pista bácsinak megígértem még egyetemista koromban (1963 előtt), hogy diplomám megszerezvén megpróbálok részletesebben tájékozódni Damaszkinról. 1966 végére el is készült a cikk első változata, amely elsüllyedt a Magyar Vadász szerkesztőségében. Ám ez lett a szerencsém, mert a nyolcvanas években az Országos Levéltárba került családi iratokban nagyon érdekes adatokat találtam.
A bánsági birtokos család, szerb eredetű; de pravoszláv vallását megtartva, érzelmileg teljesen magyarrá vált. Mint egy levelében írta: “származásom, vallásom és nevem megtagadása nélkül szívem minden dobbanása magyar.”
1848–ban édesapja és nagybátyja magas rendfokozatú honvédtisztek voltak. A bukás után hadbíróság elé kerültek. Édesapja a várfogságból töretlen lélekkel szabadult ki, ám nagybátyja Kufsteinben megőrült. Ugyanakkor egyik unokatestvére (az ittebei Kiss családból!!) feleségül vette Schratt Katalint, tudván mindenről… Ez is egyik forrása lett a bonyadalmaknak. (Schratt Katalin Ferenc József császár–király hivatalos szeretője volt…)
*
Hárman voltak testvérek: Margit, Arzén és István.
Arzén szenvedélyes vadász volt, és édesanyját mindvégig szorgalmasan és őszintén tájékoztatta leveleiben mindenről. Ezekből sajnos nagyon kevés maradt meg. Tizenkét éves korában a nyári vakációs napokról a legfontosabbat közli édesanyjával: „… kétszer voltunk vadászni, és én már négy fürjet lőttem.”
Egyébként fiatal koráról nem sokat tudunk. Csak a korabeli vadászati sajtó néhány híradása tudósít róla. Az OMVV–be (Országos Magyar Vadászati Védegylet) 1881–ben lépett be, és később maga is gyűjtött új tagokat. Mindenesetre – Ujfalvi Sándor szavaival élve – „pogány kigyőző fráter” lehetett, mert 1881 őszén fogadást kötött, hogy két társával 12 órán belül teljesíteti gyalog a Temesvár – Moravica távot. Ez légvonalban 55 kilométer. Ő 7 óra alatt, társai is időn belül érkeztek meg. 1883–ban ő szerezte meg a Temes megyei szalonkarekordot több mint 30 szalonkával. Egy ekkori tudósítás szerint „erős Nimród az Úr előtt”. 1886–ban fontosnak tartották közölni, hogy vadászterületén „mióta D. úr bírja a vadászatot, az őzállomány szépen szaporodott”.
Aztán megritkulnak a tudósítások. Az 1902–es idényben Somogyszobon és Bélapátfalván vendégeskedve összesen négy szarvasbikát lőtt.
*
De 1902 nyarán történt valami, amiről sokáig csak sejtettem, hogy komoly lehetett. Ő maga könyvében csak annyit említ:
„Nem szándékozom részletesen fejtegetni, hogy mi indított az utazásra. Elég, ha annyit mondok, hogy részint a közügyek, részint magánügyeim meguntatták, velem az ittlétet. Magammal és világgal meghasonlottam. El, – el innen! Csak minél messzebbre, sok időre!”
Ám édesanyjához írott akkori levele fennmaradt és így az indokok egy része érthető:
„Schrattnál két ízben voltam meghíva. Először Tomi névnapjára, a mely alkalommal egy érdekes incidens zavarta meg az ünnepélyt. A 6 órai ebédhez ½ 6–kor jelentem meg Mikivel. […] ¾ 6–kor berobog egy udvari kocsi, és ő felsége ugrott ki belőle nagyon legényesen, és meghívta magát Katinál ebédre. […] Ő felsége Katival ebédelt, Miki, Tomi meg én pedig a harmadik szobában falatoztuk a maradékot. 7–kor az öreg ismét elment, és Kati átjött hozzánk, a hol aztán sokáig maradtunk fenn pezsgő mellett, és Kati sok érdekes dolgot beszélgetett el.”
Állítólag politikai nézetei miatt a Nemzeti Kaszinóban is volt »afférja«, ami családi vonatkozásokra is kiterjedt. Ezekután nem csodálom, hogy világgá akart menni.
*
Itt lép be a történetbe Kittenberger. Damaszkin eredetileg nem szándékozott senkit sem magával vinni. „De Madarász barátom nem tágított. Nem akarta a jó alkalmat elszalasztani, hogy egy jó gyűjtőt szerezhet a Nemzeti Múzeum számára.” Ezekután megpróbáltak állami támogatást szerezni, azonban „csakhamar sajnálattal konstatáltuk, hogy a magyar tudományosság nem rendelkezik annyi és olyan rendeltetésű pénzalappal, melynek terhére egy preparátor útiköltségét el lehetne számolni.” Csak azt érte el, hogy Kittenberger egy év fizetett szabadságot kapott, és az egy évi fizetése nagyjából elég volt az útiköltségre.
Ide tartozik azonban az is, hogy az egzotikus kutatások csak ott és akkor kaptak bármi módon állami támogatást, ha ahhoz politikai érdek fűződött. A magyar és osztrák politika hangsúlyozottan elzárkózott minden tengeren túlra mutató törekvéstől. De az is igaz, hogy a Nemzeti Múzeumnak sokszor arra sem volt pénze, hogy az ajándékba kapott állatokat preparáltassa. Csupán gr. Klebesberg Kúnó és Hóman Bálint kultuszminisztersége idején került pénz az Afrika–kiállítás elkészítésére (kultúrfölény!); majd ennek 1956–os pusztulása után – szintén politikai okokból – ennek lehetőség szerinti pótlására.
1902 karácsonyán indultak el és 1903 január elején érkeztek meg. Útjaik hamarosan kényszerből szétváltak, mert Kitty hegyvidékhez szokott szervezete sokkal érzékenyebben reagált a maláriára, mint az akkor még igencsak nedves Alföldhöz szokott Damaszkiné, aki a maláriát később szintén megkapta, csak immunisabb lévén hamarabb lábraállt belőle.
Abban az időben Afrika még a veszélyek földje volt, az ő szafariját is megtámadták rablóportyára indult masszaiak.
Vadászatai nem hoztak valami világraszóló eredményt. Az első vadásznap 1902. február 17., az utolsó június 25. volt. Összesen 250 vadat ejtett el, ebből 118 volt madár, 109 patás, 9 majom (pávián és kolobusz) és mindössze 14 a ragadozó. Ez akkori szemmel nézve igen szerény eredmény, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a „veszélyesek” közül mindössze 1 oroszlán, 1 leopárd és 2 orrszarvú szerepel lőjegyzékében. Elefántot, kafferbivalyt és gepárdot nem lőtt Mintegy kéttucat pagazija és szolgája volt, valamint tízegynéhány kirongózija. Természetesen nem egyszerre, hanem az egész út alatt összesen. Ezek bére 980 rúpiát, azaz 1568 koronát tett ki.
Egész könyve egy őszinte, tárgyilagos, jó megfigyelőt mutat, szemléletesen írt le mindent, amit fontosnak vagy érdekesnek tartott. Vadászleírásai jók, megbízhatók. Könyvének fejezetekre történt osztásával elkerülte a témahiány okozta zökkenőket vagy önismétléseket. Gyakorlatlan író voltát csak az mutatja, hogy az egyes események leírását néhol túlságosan is összesűríti.
Megismerhetjük belőle jellemét is. Gyenge idegállapotát, dühkitöréseit nem titkolja. Ugyanakkor a korban szokatlan módon elégtételt szolgáltatott maszái vezetőjének, amikor azt Ruga–Ruga, a vadászexpedíció fehér kísérője megverte! (A magyar olvasó immár »több« Ruga–Rugát is ismerhet: egyet Damaszkin könyvéből, egy másikat Fekete István előadásában, s egy harmadikat Kittenberger általam sajtó alá rendezett kéziratban maradt emlékezéseiből.)
Nagyon is jól látta a gyarmatosítás lényegét, mert egyhelyütt így írt:
„E kérdések elfogulatlan megfejtését bizonyára nem bízhatjuk a kultúrállamok hatalmon lévő vezérférfiaira, mert ezek csak azt tudják, hogy a nyugati kultúrának csápjait oda kell kinyújtania, ahol polyp–étvágya kielégítésre találhat.”
Sokszor gúnyos szemléletét, mely egy érzékeny, és az európai világról, különvéleménnyel rendelkező intelligens emberé, jól mutatja a következő néhány sor. (Egy öreg néger meghalt a bóma börtönében. Este séta közben véletlenül meglátta a friss sír mellett zokogó hozzátartozókat.)
„Szegény feketék! Csak termékenyítsétek könnyeitekkel hazátok talaját, hiszen apátok kiéhezett teste már kevés táperőt adhat annak; pedig a muzunguknak termékeny földre van szükségük, hogy annál alaposabban eláraszthassanak titeket az európai kultúra áldásaival!”
Ez a hang túl keserű ahhoz, hogy mindenki megérthesse jelentését.
Hogy Kittenbergerrel milyen viszonyban volt, azt nem lehet tudni. Barátságban biztosan nem. Fekete István szerint ennek „talán nem is Damaszkin volt az oka, hanem a kor, mely születés és vagyon szerint osztályozta az embereket, főleg pedig Kálmán állandó kisebbségi érzése, amelyet nem tudott, és nem is akart feloldani.” Ezenkívül Kittenberger is tanúja lehetett Damaszkin néhány ideges kitörésének, ami őt még zárkózottabbá tehette. Ugyanakkor mivel útjaik is szétváltak, összeszokni sem lehetett idejük.
*
Haza azonban egy »másik« Damaszkin Arzén érkezett. A gyarmatokat járva ráébredt, hogy a nemzetiségi politika, melyet a magyar politikai elit folytat, az ország vesztét okozhatja. Komoly összefoglaló munkát készített, melyet elküldött Kossuth Ferencnek. Ám semmi nyoma sincs dolgozata utóéletének.
Utolsó kilenc évéről nem találtam adatot. 1914. november 7–én halt meg, és a Lökösházán lévő családi sírboltba temették el.
Halála után elfeledték. Mindössze 1927–ben merült föl a neve, amikor unokaöccse, ifj. István egy helyreigazítást tesz közzé a Nimródban, majd párbajozik miatta. Ezek után csak Fekete István ásta elő a feledésből.
*
Jó szem, helyzetét és korát meghaladó szociális érzék, a túlzások kerülése, a tudományos megbízhatóság igénye, gúnyos szemlélet és kiegyensúlyozatlan idegállapot: ez látszik könyvéből – írtam ezelőtt közel negyven évvel. Ehhez ma is csak annyit tudok hozzátenni, hogy politikai éleslátása meghaladta kortársai jelentős részéét – legalábbis afrikai útja után.
Lökösháza a trianoni határok megvonásakor éppenhogy magyar területen maradt. Kíváncsi vagyok, hogy mi van a családi sírbolttal? Mert többen is nyugszanak benne, akik megérdemlik az utókor megbecsülő emlékezetét…
(Valahol később azt olvastam, hogy a Farkasréti temetőben temették el, és a sírt már felszámolták. Ám ez minden addigi forrásomnak ellentmond.)
Több próbálkozás után ez a változat 2004–ben készült el.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.17. @ 17:30 :: Nagy Domokos Imre dr.
