Bevezető soraim csak a fájdalmas emléket hozzák elő a múltból — ha megengeditek —, mit máig egy elhordozhatatlan teherként hordozok, még annyi év után is.
A most következő dolgok azonban mélyen bizalmasak, ezért megkérlek, hogy maradjon mindvégig közöttünk — ami itt leíródik —, mivel azon emberek széles csoportja nem venné jó néven az itt megfogalmazottakat, akiknél létkérdés — az okvetetlenkedés.
Még anno, egy gyülekezeti alkalmon történt meg az, hogy mások jóakaratának lett elszenvedője — egy sántikáló békés öregúr.
Éppenhogy megérkezett a templom bejáratához, máris karon fogta őt két fiatal presbiter, majd annak módja és rendje szerint — nagy eleganciával és méltósággal — bekísérték a templomba — és éppen ez volt a baj —, hol egy őt megillető külön székre kívánták leültetni a tiszteletreméltó idősebb atyafit.
Így hát ketten is ott forgolódtak a szék körül, amelyre leültetni gondolták Feke__ Józsi bácsit.
Egyikük a szék fekvésén állított egy keveset, míg másikuk pediglen a székpárnával babrált el ügyesen. Együtt igazítottak a kedves presbiterek azon dolgokon, amelyek különben sem szorultak volna semmiféle igazításra —, miközben az idős személy meg orral előrebukott.
Csupán a szerencsének, no meg természetesen az angyalok jelenlétének volt betudható az, hogy az illetőnek semmi baja nem esett — ijedtségén kívül.
A dolog azonban nyilván nem maradhatott minden következmény nélkül, s rögtön a felelősek megkeresésébe kezdtek — az egyháziak.
A két ifjú presbiter csak egymásra mutogatott.
A dolog avval fejeződött be, hogy az öregúr mindent magára vállalt és bocsánatot kért, mivel azt érzi csak, hogy miért kellett néki kétfelé sántikálnia és templomba jönnie (?), amikor szíve és a lelke odahaza maradt /a televízió mellett/ —, s csakis önmagát okolta a megtörténtekért.
Ezenképpen nem indult esperesi vizsgálat sem, s a zsinatnak összehívása is elmaradt…
Ja, és a legvégére — amiről szinte meg is feledkeztem —, az maga az igehirdetés lehetett, amit mindenki teljes hittel és a legnagyobb figyelemmel hallgatott csak végig.
A korábbi kis intermezzo után mindjárt másként és megtisztultan szólt a tanítás — a műkedvelő gondviselésről —, amiből persze nem lehet sohasem elegünk.
Budapest — 2010.nov.14.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.16. @ 12:21 :: Bősze Emil Miklós
