dr Bige Szabolcs- : A csóréfejű búza és egyebek

— Minden héten süttem három kenyeret — mondta Zsuzsa néni. — Egyik-egyik lehetett úgy két és fél kilós. Ez kitartott a következőig *

 

 

 

 

 

 

A helyi táplálkozási szokásokat mértük fel Bözödön Málnási Géza professzor úrral a hetvenes években. Rendelés után a várószobában összegyűlt asszonyokkal, emberekkel beszélgettünk — kötetlenül. János bácsi, a tanító úr kezdte el néhány tréfás megjegyzéssel. Az asszonyok táskáikból gyorsan elővették a szalmát és ameddig folyt a szó fonták a szalmafonatot.

      Komoly hagyománya van ennek a szalmafonásnak. Kicsitől nagyig, mindenki ért hozzá. Főleg a leánkák. A megfont szalmából aztán készül a szalmakalaptól kezdve a falvédőig mindenféle hasznos dolog: táskák, szatyrok, gyermekjátékok, babák meg dísz. Például aratási koszorú. Nagy sora van annak!  Egyszer termeszteni kell a megfelelő gabonát, aminek a szalmája alkalmas a fonásra. Ez pedig az alakor vagy, ahogy Bözödön mondják a „csóréfejű búza”. Ennek hitvány, kicsi a kalásza, de hosszú, vékony, hajlékony a szalmája. Aztán a hossza, vastagsága, színe alapján kiválogatják, megtakarítják a szálakat, kicsit megáztatják, majd ügyesen megfonják. A megfont fonatot ezután mángorolják, varrják, préselik, formálják, amíg kalap, vagy szatyor, vagy egyéb lesz belőle.

      — Elég volt szalmacséplésből! — szólt a tanító úr.

      — No, no! Komoly dolog a szalma itt Bözödön — válaszolt Mózsi bácsi.

      — Igaz, igaz – bólogattak az asszonyok is.

      — Lássuk, miért gyűltünk össze ma délután? — vette vissza a szót János bácsi. — A doktor urak a bözödi ételekről, táplálkozási szokásokról akarnak hallani. Biztos éhesek!

      — Lehet, a végére valóban megéhezünk! — jegyezte meg Málnási tanár úr.

      Eleinte kissé döcögve indult el a beszélgetés, de aztán belelendültek, s egymás szavába vágva mondták el, mit esznek egész évben, hogyan készítik, kinek mi a szokása.

      — Minden héten süttem három kenyeret — mondta Zsuzsa néni. — Egyik-egyik lehetett úgy két és fél kilós. Ez kitartott a következőig.

      — Most nem süt? — kérdezte valaki.

      — Ne szólj közbe! — igazították helyre a közbeszólót.

      — Most nem, mert csak ketten vagyunk az öreggel. Ez addig volt, amíg a két gyermek, s leánka itthon voltak. Hadd mondjam tovább! Felhasználtam hat kiló lisztet, s egy kiló pityókát. No, írják le, s számítsák meg, mennyit teszen ki egy év alatt.

      Mások is sorolták, mennyi búzát, pityókát, törökbúzát használtak fel a háztartásban. Mennyi káposztát, murkot, s más zöldséget.

      — Puliszkát eszünk szinte minden nap. Ha puliszkát keverek, úgy két kiló puliszkalisztet teszek a fövő vízhez. Sós vízhez (súgja a fülembe anyatárs). Van egy nagy lábasom, mindig azt használom. Tudom a méretét, azért.

      Folyt tovább a beszélgetés, mintha a fonóban lettünk volna. Az asszonyok és néhány kislány, akik elkísérték szüleiket, fonták a szalmát szorgalmasan. Úgy járt a kezük, hogy nem is lehetett követni. Szóba került minden, amit a faluban fogyasztanak — amit esznek-isznak. Mózsi bácsi kiszámította ott hirtelen, hogy ő egyedül egy év alatt megiszik több mint három veder pálinkát, egy hordó bort. — Közepeset (!)

      Hamarosan sor került a disznóvágásra is. Megállapították, hogy a faluban nincs olyan család, ahol télen ne vágnának disznót. A legtöbben kettőt is — egyet a fagyok beálltakor, a másikat farsang idején. És minden nagyobb esemény: lakodalom, keresztelő, halotti tor alkalmával.

      — Még Juliskáék is vágnak — jegyzi meg Zsuzsa néni —, pedig ők a legszegényebbek.

      — De még a cigányok is! — toldja hozzá János bácsi. — Nézzék meg, nekik is a ház mögött ott röfög egy-két hízó. Ha ólra nem telik, fonnak egy kerítést fűzfavesszőből, s befedik valamivel, kátránnyal, vagy nájlonnal. Olyan, mint egy nagy kosár, de a disznó elvan benne. Azzal etetik, ami kerül. Vagy no…

      A végén összeírtuk, összeadtuk az adatokat és kiszámítottuk az egy főre eső évi fogyasztást statisztikai módszerrel és igen elégedettek voltunk az eredményekkel. Zsuzsa néni utána meghívott hozzájuk, „hogy ne csak szellemi táplálékkal éljünk!” A tanító bácsi is velünk tartott. Feri bácsi a házigazda kancsó bort tett az asztalra, míg Zsuzsa néni ennivalóval traktált.

      — Lássanak hozzá! — kínált szívélyesen. — Ne csak beszéljünk az ételről.

      — Beszéljünk másról! — kap a szón Feri bácsi, aki nagy mesélő. Most is már köszörüli a torkát, hogy egy jó történettel kirukkolhasson.

      Ameddig falatoztunk, s ürítgettük a poharat, elmesélte Marcella néni és élete párja, Ambrus bácsi esetét.

      Történt, hogy Marcella néni megkapta ezt a nevezetes hongkongi influenzát. Nagyon beteg lett: lázas, elesett, mozdulni se tudott, s beszélni is alig. Ambrus bácsi ápolta, ahogy tudta — ült a konyha asztalnál, s bánatában pálinkát ivott. Kicammogott az udvarra, s a köréje sereglő majorságnak magot vetett. Így látta mindig az asszonytól —, egy pléhkupával a szuszékban levő törökbúzából merített, s azt szórta ki az udvarra. Mikor visszament a beteghez megkérdezni, kíván-e valamit, Marcella néni megkérdezte, adott-e már a disznóknak?

      — Na, ha nem, ott van a fazékban a pityóka, amit még a tegnap megfőztem, tedd bé a moslékos vederbe, törd össze, hints rá korpát, törökbúzalisztet, s forrázd le.

      — Jó, jó! Leforrázom, de hozzak-é valamit neked?

      — Csak tedd a dógod.

      Ambrus bá kiment, s elvégezte, amit az asszony rábízott.

      — Készen vagy-é a moslékkal? — kiáltott ki neki Marcella néni.

      — Készen, hát!

      — Akkor hozd ide, lássam.

      Ambrus bácsi bevitte a vedret, s odatette az ágy mellé. Malvina néni belenyúlt, a kezével megkavargatta.

      — Mennyi lisztet tettél? — kérdezte.

      Az ember megmondta.

      — Ambrus! — szigorkodott meg az asszony. — Vagy többet, vagy kevesebbet, de ennyit soha ne tégy!

      Zsuzsa néni már százszor is hallhatta a történetet, de halványan mégis elmosolyodott, s kínálta tovább a harapni valót.

 

      Marosvásárhely, 2010. 09. 12.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.09.17. @ 12:00 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.