Szilágyi Hajni - Lumen : Címzett ismeretlen

 

 

Emlékszel az első napra, az első levegővétel utáni pillanatra, a hangra, a mosolyra, a dalra? Az idő egyre tágabb lett, a tér fájdalmasan körénk szűkült. Fénytől-fényig, árnytól-árnyig, faltól-falig ölelt körbe a lepkeszárnyú hajnal. A szárnyakat neked adtam, de engem soha nem tanítottál meg repülni. Fölém hajoltál, arcod a félelem idegen árnyaival takarta el a napot, szemedben szürke felhők vonulását láttam, szilánkokra hullt minden kimondott szó… csak élni akartam, de születésemmel benned haltam. 

Emlékszel, fáztam a dermesztő hiányodtól, sikító tűzben álltam, s hangtalan vártam, nyitott tenyérrel, hogy rám hulljon a fény, de te rám dobáltad a bánat száraz gallyait, s otthagytál lángolva a csupasz napban, a sárgafalú szobában egymagam. Nagyon gyorsan rohant az idő, mint rebbenő madár, érkezett, majd tovaszállt. Jött az őszel?, követte télutó, tavaszt táncoló, nyárban roppanó, csak valahogy te maradtál el mindig. Látod, az útszéli fák azóta az égig nőttek már, de a szívedet még most sem érem el. Pedig, ha öledhez bújtam volna, ha még egy kicsit ringattál volna, azt az első szót is hallhattad volna. Nélküled féltem az éjt, tudtam, hogy az est odakinn, a vadárnyak lombjai alatt félelmetes rosszat rejt. A mai napig félem az esteket, a magányt, a sötétséget.

Emlékszel, amikor ott álltam mozdulatlan, a májusi szélben? Kezedet akartam fogni, de a remény könnytócsában feküdt a lábam előtt, a föld méhébe visszakuporodott a születés a halállal. Időtlenül lebegett az idegen mélység felett a pillanat, majd rám nézett, szívembe csendesülve belezuhant a fehér fénybe. ölelésed nélkül, teljesen árván, szemem lehunytam, hallgatott a szám, tenyeremben szorongattam a néma szívhalált. Nem volt több dobbanás.

Emlékszel, az első érkezésre, az első indulásra, a két part közt ívelő szivárványra? Alattunk ásított a mély, felettünk tajtékzott a tengernyi kék. Hívtalak, gyere játszani velem a másik partra egymást-ölelő-életest, de te magad köré kulcsoltad karjaid, és azt mondtad, majd egyszer, ha itt lesz az idő, elém érkezel. Vártalak. Csendben. Zajban. Káoszban. Rendben. Kéket festettem az égnek, zöldet a földnek, sárgát a napnak, fényt karistoltam lelkemből a csillagoknak. Ami még maradt, belőlem, belőled, hogy rám találj, csendben, zajban, káoszban, rendben.

Emlékszel, hány napot ültem veled szemben? Ott gubbasztottam, ahol nem is vártál, de én mégis rád találtam újra és újra, ott a hideg szobában, a terítetlen asztalnál, a vetetlen ágynál. Nem akartalak zavarni, csak mesélni neked az útról, a teljességről, a hiányról, boldogságaimról, fájdalmaimról, s megkérdezni, hogy vagy. De a semmi ölelt át, félhomályban, csitulva. Kinyitottam szemem, s tudtam, csak a képzelet játszott velem, de én magam mellé álmodtalak.

Emlékszel az első jajra, ahogy széppé vajúdott bennem a fájdalom? Háromszor öleltem széparcú kincseimet kezeim közt, ringattam ölemben kislelküket, s tartottam szívüket a fény felé. óvtam őket, mint törékeny kristálygömböket. Vagy csak akartam, hogy emlékezz? Bennem fogant lelkeim apró szívveréseire emlékszel, vagy akarsz-e emlékezni, ahol a nap az ég hártyáján át tiszta fényt ad?

Emlékszel, amikor hívtalak az ordító csendembe, mert félek, hogy nélküled elveszem? De te nem akartad hallani a földre zuhanó cseppek koppanását, nem akartad látni az arcomon szétfolyó csöndet. Emlékszel, amikor hívtalak a kéklő boldogság hegyére, hogy lásd, van még csoda, őszinte, tiszta hangú szerelem? De te nem akartad látni a napba rajzolt mosolyt, s hallgatásod fájdalmasan széthullt bennem.

De most itt vagyok. Nélküled zuhantam a mélybe, nélküled értem el a csillagokat. Látod, ahol a fény földet ér, ott van már az én otthonom. Nem maradt mára semmim. Tőled. Se gazdagságom, se szegénységem. Amim van, az sosem volt tied. Ereidben zubogok, és te az én érfalaimban hallgatsz. Csak az életem, amit rám hagytál. örökösöd vagyok, és lehet egyszer majd adósod is, de félek, egy élet kevés rá, hogy ezt a sok újjászületést visszaadjam neked… mert csak élni akartam, de születésemmel benned haltam.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"