Eljött a házasságkötés napja, Chloe az azt megelőző éjszakát csaknem álmatlanul töltötte. Gondolkodott. Cornelia nem kedvelte őt, ezt világosan látta. Livius? Alig lesz rá ideje, hogy szót váltson vele. Pedig szerette volna elmondani neki, hogy Aulus akar a procurator lenni ez már biztos. Okos ember. Átlátta gyorsan a házirendet, ellenmondást nem tűrően oszt parancsokat. Livius ezt nem látja? Nem akarja látni? Mit lát vajon? Corneliát? Vele sem sokat törődik, megváltozott. Kihez fog ő tartozni ezután? Aulus neki is parancsolni fog? Gondolatoktól zsongó fejjel érte a virradat. Bámulta csak téblábolva az érkező vendégeket. Csodálta az előkelők ékszereit, a nők festett vörös, vagy szőke haját. Voltak gyönggyel díszített, arannyal átszőtt kontyok. Ennyi szépséget még nem látott a palotában.
A szertartás a szokás szerint történt. Livius kedves mosollyal húzta Cornelia ujjára a csillogó gyűrűt, aki fölényes mosollyal fogadta a mozdulatot. Aláírták a házassági szerződést, melyre a családtagok és a vendégek pecsétgyűrűjének lenyomata került. Majd kézfogás és a jól ismert mondat „Ubi tu Gaius, ego Gaia”. Chloe magában mondta: Ahol te Gaius vagy, ott én Gaia, soha el nem hagylak, mert egyek vagyunk. Lehajtotta a fejét, elgondolkodott.
Menyire más volt a lakoma. Chloe a háttérben figyelt. Valami azt súgta, vigyáznia kell Liviusra. Gaius, Octavia testvére ült mellette, sűrűn kellett töltenie díszes poharát. Chloe Gaius vörösborát öntötte mikor visszatekintve észrevette mozdulatát Livius pohara felett. Csepp fehér port morzsolt el ujjai között, amely azonnal eltűnt a finom italban. Chloe gyorsan megfordult, egy hitelen mozdulattal lesodorta Livius poharát, amelyből a bor az asztat körülvevő heverőre ömlött, Livius mellé.
— Ostoba! — állt fel dühösen Livius. Megmarkolta Chloe csuklóját, s kilökte az ajtón. Chloe nagyobb büntetést várt, de Liviust láthatóan más foglalta el. Csak reménykedett, hogy Gaiusnál nincs több fehér por, s Livius megéri a reggelt.
Folytatódtak a hétköznapok.
— Mintha semmi sem változott volna… — gondolta Chloe —, csak többen lettek a palotában patriciusok, rabszolgák. Az utóbbiakra Aulus felügyelt, szigorúan. Chloet nem küldte többé sehova, de rajta tartotta a szemét. Észre sem vette, hogy Chloe is követi minden léptét, arra akadt dolga, ahol Aulus járt.
Liviussal ritkán találkozott, pedig kereste a társaságát. Hiányzott gyermekkorától megszokott csipkelődő modora, s még valami, amiről nem tudott számot adni magának, de összeszorult a torka, ha együtt látta Octaviaval. Ilyenkor gyorsan elsietett, mint akinek fontos dolga akadt. A fiatal pár észre sem vette őt, beszélgettek. Többnyire Octavia kért valamit Liviustól, aki engedékenyen bólintott szeszélyeire.
Egy napon Chloe céltalanul bolyongott a palota folyosóin, remélve, hogy valahol szembejön Livius. Octavia szobájának ajtaja résnyire nyitva volt, szinte vonzotta a tekintetét. Talán most, itt meglátja, akit keres. Óvatosan benézett. A látványtól egy pillanatra megbénult. Octavia alabástromfehér teste ruhátlanul feküdt a heverőn. Tekintette háttal az ajtónak egy irányba szegeződött. Vörösre festett hajfürtjeit igazította, amelyek elszabadulva kígyóztak válla felett. Ekkor előlépett Aulus, kezében valami hűsítő itallal. Kedves mosollyal nyújtotta Octavia felé, mit sem törődve saját fedetlen testével. Chloe hirtelen magához tért mozdulatlan döbbenetéből. Még időben osont az udvarra vezető ajtó felé. Aulus észrevette a nyitott ajtót és kitekintett, majd óvatosan becsukta.
Chloe nézte a szökőkutat, a lepergő vízcseppeket. Itt ittak gyermekkorukban Liviussal. Milyen tiszta a víz most is, mint régen. Ivott. Az ajkáról lecseppenő vizet törölte mikor megállt mögötte Livius.
— Emlékszel? — kérdezte. — Régen is…
— Igen — szakította félbe Chloe, mindenre elszántan. — Emlékszem. Jó, hogy itt vagy uram — felnézett, kezét szeme fölé emelete, megnedvesítette homlokát, remélve, így nem látja meg párás szemét Livius. — Mondanom kell valamit… — s mesélte a látottakat, megállíthatatlanul.
Livius döbbenten nézett rá, s találgatta, mi lehet az igazság.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.08. @ 09:39 :: Sonkoly Éva
