H.Pulai Éva : A KLTÉSZET NAPJÁRA

“Szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.ââ?¬Å¾ József Attila

 

József Attila: ESZMÉLET

(Elmondja: Latinovits Zoltán)

 

 

JÓZSEF ATTILA (1905. április 11. – 1937. december 3.)

 

 

A keserves gyermekkor a maga megaláztatásaival, lelki és fizikai nélkülözéseivel végigkíséri egész életútján, és valóságos mitológiájává válik egész költészetének, amely képalkotásában, hasonlataiban és metaforáiban, témára való tekintet nélkül vissza-visszatér verseiben.

 Gyertyán Ervin: József Attila

 

Pilinszky János

József Attila

 

Katonája a mindenségnek,

bakája a nyomoruságnak,

teszünk azzal valamit is,

hogy a füvek zöldell? erejébe

visszahelyezzük a halottat?

 

 

Pilinszky János

Újra József Attila

 

Te: bakája a mindenségnek.
Én: kadettja valami másnak.
Odaadnám tiszti keszty?met
cserébe a bakaruhának. 

 

 

Juhász Gyula el?szavával megjelent els? verskötete a Szépség koldusa.

József Attila Isten kegyelméb?l való költ?, ezt meg lehet és meg is kell mondani, és nagy fiatalsága olyan ígéretekkel teljes, amelyeknek beváltása – és ez nemcsak és nem mindig a költ?n múlik egészen – ?t a jövend? magyar poézis legjobbjai és legigazabbjai közé fogja emelni. […] Emberek, magyarok, íme a költ?, aki indul, magasba és mélybe: József Attila, szeressétek, és fogjátok pártját neki!

 

 

Horger Antal professzor fenyegetése, hogy tanári diplomát nem kaphat:

Kérem, József úr, ön egy verset írt a Szeged múlt vasárnapi számába. Többek között azt írta, hogy nincs se istene, se hazája. És hogy ha kell, eladja magát, és embert öl. Kérem, én a bölcsészeti kar álláspontját közlöm önnel: ön középiskolai tanár ilyen felfogással nem lehet, ilyenre nem lehet oktatni a magyar ifjúságot. Ön elvégezheti a bölcsészeti tanulmányokat, de tanári oklevelet, míg én itt leszek, nem fog kapni.”

Évek múltán Születésnapomra c. költeményében örökíti meg az eseményt.

 

 

 

Szegedi egyetemi polgár

 

 

 

Németh László: Nincsen anyám, se apám. József Attila versei

 

Az a gyanúm, hogy a dalnak ez az apátlan-anyátlan Kakuk Marcija szívesen elálldogál a tükör el?tt – s elébb költötte meg József Attilát, a szappanf?z? és kefés asszony gazdátlan árváját, mint az itt közölt költeményeket. Ritkul a költ?, aki mint egy készül? világ Istene, a tulajdon verseib?l látja földerengeni magát. Okosabb és hiúbb Istenek vagyunk mi, akik elébe vágunk a magunk teremtésének, el?re tudjuk, kik vagyunk s kevés helyet hagyunk a teremt?dés Isten-csináló véletlenének, mint ez a József Attila is, aki olyan jellegzetes, jó zamatú, rögtön felismerhet?, soha el nem felejthet? József Attilát faragott a versei elé, hogy a kritikusnak is ezt kell kezébe vennie, miel?tt ?hozzá nyúlna.

 

Nem, ennek a figurának igazán nem kell félnie a népszer?tlenségt?l! Vegyétek el? Tersánszky valamelyik csavargóját, szoktassátok le a bagózásról s itt van József Attila. Mert a bagóban érettség van, flegma, fatalizmus. József Attila azonban még innen van a bagón, az ? társadalmonkívülisége még újkelet? és hangsúlyozott. Túlsokat emlegeti az öles kondérban f?v? babot és a lyukas nadrágot, amelyet a tenyerével kell takarnia. Van benne valami (pökhendiség-e? mélabú-e?), ami oda dörgölteti a maga csavargó voltát a társadalom orra alá és sírversében is jogot formáltat rá, hogy „egyben másban Istenhez is hasonlított.”

 

Kamasz még ez a mi csavargónk s a ki nem irtott Rousseau ki-kidobog a zsidó orvostól kapott kabátja alól. De árthat-e ennek a bagótlan Kakuk Marcinak az a kis Rousseau, aki belé szorult? S?t éppen ez teszi ?t ifjúvá és rokonszenvessé. Enélkül kinek a fejébe csapna mennyköves, virágos kalapot a förgeteg s ki akarna kertész lenni, hogy „ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág.” E Rousseau nélkül csak a gazdátlanság száraz humora marad. „Ha fa volnék, hát fészket igazán a varjú is szükségb?l rakna rám.” Annak a cinizmusa, aki „a görögkeleti vallásban nyugalmat nem lelt csak papot” s a „hosszú az Úristen, rövid a szalonna” mottó egykedv?ségei. Ez a Rousseau megnyújtja ?t a szerelmi ellágyulás s a forradalmár lelkesültség felé. „Rotyogó mérget, engem f?zz nagy üst és fordíts a világra” biztatja a vihart s ebb?l is látszik, hogy kár lett volna a bagózásra rászoknia.

 

Bizonyosan nem ennyi azoknak a szavaknak a száma, amelyeket err?l a Landbursch Attiláról elmondhatunk s magam is még soká forgatnám ?t, ha nem hajtana a sanda vágy, hogy kibontsam: mi van belül. Mert bizony, akármilyen jóíz?, eredeti figura vagy, ilyet hármat is farag napjában, akit megszorítanak s csak annyit ér ez a te bábud, amennyire hasonlítasz hozzá. Mert végre is nem arra vagyunk kíváncsiak, mihez kötötted oda magad, hanem hogy ki vagy.

 

Ami József Attilában a legjobb s bizonyos fokig a bábujáért is jót áll, az képzeletének humoros és mégis költ?i vágása. „Öreg itt minden. A vén vihar görbe villámra támaszkodva jár” írja egy helyütt. „A körmeim egyre keményebbek, de a rózsái fehérebbek” másutt. A hasonlat az élc mechanizmusa szerint jön; mélyr?l és váratlanul, mint metán a mocsárból s tudatalatti gondolatsorok fejez?dnek be benne, de fölfelé szök?ben a tudat fels?bb rétegei is hozzáadnak valami metaforaszer?t, az élc éle letompul és költészet tapad hozzá. Mintha valaki a kényszer? fintorát az ihletett szépmondás arcjátékába mímelné át. Olykor a költ?i elem az er?sebb. („A békességet szétosztja az este, meleg kenyeréb?l egy karaj vagyok.” „Az apókkal és az anyókkal, akik ráncaim tervét hordják.” „S a kenyerek er?sen, bízva kelnek.”) Máskor az élc élesedik ki esetleg egész a kínosságig. („Óriási korsó sör a nyár, habok rajt a pufók fellegek.” „Ha volna kollektív iparosfa, téli cip?jét megteremné.”) De a szellemnek ez az állandó élcgyártó kényszere, amelyet a tudat költészetté iparkodik leszerelni, minden verséb?l kiérezhet?.

 

Rokon jelenség ezzel a szellem szilaj s ugyanakkor felel?tlen nyugtalansága, amely a képzettársítás hézagosságában mutatkozik. A szellemi folyamat nála nem folytonos, hanem lökésszer?. Minden impulzus megkapja a maga mondatát, de a mondatok közt rések maradnak, amelyeket kiegészíteni olykor érdekes és mulattató, máskor bántó és elkedvetlenít?. („S ha megrándul még b?röm, az egek – hátamról minden hasamra pereg – hemzsegnek majd az apró zsírosok, – a csillagok, kis fehér kukacok”). Ez a hézagosság érthet? következménye a képzelet élc-impulzusainak. Az élc váratlanul jön s az élcet leszerel? verselemek hézagai meg?rzik ezt a váratlanságot. Valami a benzinmotor puffogásának a szakaszosságából.

 

Találhat-e az ilyen költ? megfelel?bb formát a dalnál? Aki azzal állít be, hogy „Kinek verséért a halál öles kondérban f?z babot, – hejh, burzsoa! hejh, proletár! én, József Attila itt vagyok!” az már hetykeségében sem méltathatja többre egy maga elé dúdolt dalnál a világot. De ennek az agyunkban m?köd? benzinmotornak is megfelel a dal beosztása, hiszen a népdal például épp ennek a hézagos képzettársításnak a klasszikus formája. Van is József Attilának néhány szép verse, amely közel kerül a népdalhoz. (Megfáradt ember, Gyöngy) többnyire azonban a groteszk és az intellektuálisan-játékos felé eltolt népdal az övé, egy sajátos szellemi berendezés számára profanizált népdal, amelynek az adekvát volta ellen mit sem bizonyít az a néhány gyönge, utánzat-íz? szabadvers, amely a kötetbe bekerült…

 

Ennyib?l is nyilvánvaló, hogy ez a József Attila, aki e kötet elé faragtatott, nem idegen attól a József Attilától, aki a könyv kvalitásából bontakozik elénk. A póz egyirányú a tehetséggel, legföllebb a póz-választó sietséget kell kárhoztatnunk. De ezt a sietséget is megmagyarázza József Attilának néhány egész rossz, éretlen verse (pl. a Medáliák sorozat). Ez a Kakuk Marci, ha nem is jutott el a bagó lelki egyensúlyáig, beszedett valamit a kor széllel-bélelt akarnokságából, amely nem ér rá bevárni önmagát, hanem most akar nagyot szólni, ha kell, maga elé tolt figurákon át. A nagyotmondásnak, képer?szakolásnak az a hajlama, amelyre e könyv egyharmadát idézhetn?k, azonos pszichológiájú az ? eleve-kifaragottságával.

 

Amondó vagyok tehát, hogy ezt az eredeti költ?i egyéniséget nem ártana az alkotó alázat javára revideálni. Az ember odaköti magát egy ilyen bábuhoz; egy ideig minden jól megy, az olvasók is hamarabb összebarátkoznak a bábukkal, mint a költ?kkel, de egyszerre csak nehezedik a bábu, elébb fakölönc lesz, aztán vas, ólom s olyan közel húzza a fejedet a földhöz, hogy nem nézhetsz többé vonítás nélkül a csillagokra.

 

Nyugat, 1929. december 1.

 

 

Barátjának, Nagy Lajosnak 1934. április 16-án küldött levelében azt írta József Attila a külsõ forma problémájáról:

“… a vers éppen azért kötött kívül, mert belül, tartalmilag folyékony. Víz pohárban, gáz pneumatikban. Ha kiszúrod a gumit, a gáz elillan, tartály, tehát – rugalmas vagy merev, azaz szilárd – külsõ forma nélkül a költõ nem mondhatja el, amit akar.”

És számos alkalommal tiltakozik a “szabadversek versérzéket rontó divatja” ellen, kiemelve, hogy a külsõ forma elemei – a rím, például – képekben egyesíthetik a visszatükrözött valóság elemeit, amelyeknek közvetlen mivoltukban nincs semmi közük egymáshoz. (Vö. Ady-vízió.) A külsõ forma fegyelmének különös jelentõsége van a modern korban, amikor a mûvészileg tükrözött mozzanatok “folyékonysága” végletes jelleget ölt, s ez a teljes fölbomlás irányába hat. József Attila tragikusan keserû gúnnyal fejezi ki ezt a problematikát egyik utolsó versében.

 

Szürkület:

 

Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul.

 

Az öngyilkosságát megelõzõ hetekben azt mondogatta József Attila, hogy nem tud már verset írni. Senki sem vette komolyan e szavait, még a halálát követõ magyarázatokban is csak mint “õrültségének bizonyítékát” emlegették. Nem voltak képesek megérteni nagy terhének és tudatosságának a jelentõségét s a válság horderejét, amelyet le kellett volna gyûrnie. Ez talán némi fogalmat adhat a tragikus elszigeteltségrõl, amelybe került a költõ még megmaradt kevés barátja és rokona között is.)

 

  József Attila bonyolultságukban vizsgálta a forma problémáit. Miközben kiemelte a “szilárd külsõ forma” fontosságát, azt is erõteljesen hangsúlyozta, hogy a külsõ forma virtuozitása korántsem jelent formai tökélyt. Babits-bírálatában azt írta, hogy “…az írott forma tárgyi mûvészete nem a mérték, ütem és rím kellékeinek kiállításában, panorámájában, hanem a mû legbensõbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az elsõ mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az elsõ mozzanat újból kibontakozik, de gazdagabban, és a szintén gazdagabban jelentkezõ második mozzanat mögé húzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmû, amikoris azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentõségét, – a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motívum áll elõttünk, ami nem más, mint maga a mû.”

 

József Attila: Ó SZÍV NYUGODJ

(El?adja: Ágnes Vanilla) 

 

 

Levél Vágó Mártához

(részlet)

Kedvesem,

 

     Rólad, lelkem fürd?jér?l szeretnék hallani. Igaz, hogy ez sem igaz, mert csókolgatni szeretnélek. Nagyon messze vagy, és én szomorú vagyok. Tudod-e mennyi az egy év, hányszor kell lefeküdni, hányszor fölkelni egyedül, és hány rendes ember der?jét kell tönkretennem azért, mert kedvetlen vagyok? Hiába minden nyájasságom, röviden felelek, nem figyelek; két ismer?söm már meg is sért?dött, azt hiszik, hogy az orromat hordom magasan, pedig jaj de alacsonyan vagyok mindenestül, és aki magasan tartana, az messze jár.
     Édesem, kicsim, borzasztó. Nem tudom, mi lesz velem így nélküled. Hogy a hivatalban megállom majd a helyem, az kétségtelen, de itt, kinn a világban, minden tagomban külön-külön fájóan buta vagyok most, pedig most kellene a legf?bb okosság, most kellene megnyilatkoznia a szellemnek, amikor szurokba ragadt a lélek.
     Lehet, hogy kinyújtózkodom én is, ha a h?mér? kinyújtózkodik, és nélküled is örülhetek még neked, hiszen Te nem tartozol senkihez, mindenkihez a hideg tartozik. Ezen ne nevess, de örülj, hogy ilyen csámpásan fejezem ki magam, mert ez az én esetlen udvarlásom.

 

     Mióta elmentél

 

     Mióta elmentél, itt h?vösebb
     a sajtár, a tej, a balta nyele,
     puffanva hull a hasított fa le
     s gunnyaszt fehéren, hová leesett.

 

     Éjjeli 1 az óra vasárnap este 1928. szeptember 16. ?rült boldog vagyok. Még csak egy ügyvédi beadványt kell legépelnem. Most kaptam meg a leveled. Most jövök rá, hogy az úgynevezett Toldi-dics?ség mind csak furatlan pipaszár. Hol van az én örömemt?l ez a kis hülye fekete rúd, amib?l lassan csöpög a tinta? Mintha Svájc összes vizei nem az én szívemb?l indulnának, hogy ott legyenek a közeledben, és fényeddel tréfáljanak, amikor belenézel.
     Te gyönyör? barna kenyér, napos fenyves és szénaszag! Látod szavaimat, ezeket a bepisil? kis angyalokat, amint Istent játszanak. Jaj, te, nem is csókolni szeretnélek most, hanem birkózni veled, hemperegni. Kicsim, ne haragudj, csak azért nem szeretlek most még jobban, mert nem lehet már ennél jobban szeretni valakit.
     Édes kis szívem, írj!
     Csókol, nagyon szeret, Attila.

 

Vágó Márta És József Attila együtt….

1928 kora nyár,

Ürömhegy

 

Vágó Márta: József Attila

(részletek)

 

[…]

Másnap, a Magyar Színház bejáratánál, Fejt?ékt?l tudtam meg, hogy betiltották Attila versének el?adását. Jöttek Hatvanyék, az ? páholyukban ültem Mann feleségével együtt. El?bb fölmentünk a titkár szobájába. Ott súgtak-búgtak egy sarokban mindnyájan. Attila halálsápadtan odament az íróasztalhoz, a karosszékbe vágta magát, fölemelte a telefonkagylót, és beleszólt: – Kérem a belügyminisztériumot! – Kés?n este! – Ekkor gondoltam el?ször komolyan, hogy bolond. Letette a kagylót. Az ajtóban álltam, szembe vele, dühösen meredt rám. Farkasszemet néztünk. A szeme izzott a gy?lölett?l, és izgalomtól, a kialudatlanságtól és ki tudja, mi mindent?l még. Éreztem, hogy még rám is haragszik, az el?z? napi dolgok miatt, és talán méltán. Nagyon készülhetett a szavalásra a nagy színpadon, a közvetlen kontaktusra a közönséggel, a sikerre. Egész éjjel dolgozott a kávéházban. Ott akadt egy fiú, aki mindjárt le is fordította – igen jól – németre, és a fordítást átadták Thomas Mann-nak, aki meghökkent, szomorú arccal olvasta a fal mellé húzódva éppen. Nagyon tetszett neki. De nem kerülte el figyelmét a telefonjelenet sem. Ismertem ?t, Hatvanban töltöttünk együtt egy napot két évvel ezel?tt. Odalépett hozzám, és halkan, gyorsan Attila felé mutatva mondta:

 

Er gehört zu Ihnen (Magához tartozik) – gyors gesztus, kis mosoly – Sie müssen auf ihn achtgeben, aber heiraten dürfen Sie ihn nicht! (Vigyázni kell rá, de nem szabad hozzámennie!) Ich glaube, er ist manisch-depressiv, oder noch ärger. (Azt hiszem, mániás vagy még rosszabb.) Hatvan meint, er ist nur meschunge –  mosolygott – aber ich fürchte, es ist eine ganz ernste Sache. (De én attól tartok, hogy egészen komoly dolog.) Er muss in ärztliche Behandlung… (Orvosi kezelésre van szüksége) – mondta nagyon komolyan. – Er ist in Psychoanalyse – mondtam. (Pszichoanalízisben van.) – Rám nézett: – Glauben sie daran? (Hisz ebben?) – Ja (Igen) – mondtam határozottan. – Sie sind auch in Analyse? – kérdezte rögtön. (Maga is analízisban van?) – Bólintottam, és kérd?n kutatva néztem rá. – Széjjeltárta karját, mint egy rezignált, szkeptikus tudós, és mindjárt újra le is ejtette: – Vielleicht, vielleicht kann das noch helfen … ich glaube kaum!… (Talán, talán ez még használhat, alig hiszem!) Das Gedicht ist dabei wunderschön… – mondta, és ráütött a kezében tartott papírlapra, bele is nézett, nála volt a fordítás mellett az eredeti is. (A vers amellett gyönyör? szép…)

 

Másnap szomorúan jött el hozzám. Valamit mondott, hogy elintézte magával ezt a dolgot. Leült, és szomorúan üldögélt egy darabig. – Megint egyszer kifosztottak abból a kevésb?l, amim lehetne – mondta. – Tudom, hogy ha nem leszek, sokan fognak velem foglalkozni. Különösen te sokat fogsz velem foglalkozni, emlékszem, hogy Adyval is hogy foglalkoztál. Németh Bandi is, sokan. De mégis, szörny? ezt magammal elintézni, hogy életemben nem kerülhetek fel. Hogy semmit, semmit sem érhetek el! – Csöndesen üldögélt, és aztán ezt mondta: – Gondolkoztam, hogy mi lesz bel?led. Most csinálod ezt az analízist, láttam, hogy Thomas Mann-nal hogy beszéltél. Rájöttem, hogy biztosan írni fogsz. Gondolkoztam, hogy mit adhatnék neked, és elhatároztam, hogy megtanítlak verset írni. Neked pontosan ugyanaz fontos, mint nekem, csak még nem tartasz ott. Most csinálod az analízist, és el fogsz oda jutni. Akkor majd eszedbe jut, amit most mondok neked. Sok szamárnak mondtam már azt, amit most neked fogok, de azok nem értették meg, oly buták, hogy nem tudtak bel?le tanulni – mondta keser?en -, de te tanulsz majd valamit. (Észrevette el?z? este, hogy el akarom lesni titkát?!) Mozdulatlanul figyeltem, de most hirtelen kitörtem: – De a versírástól én félek! – Rám nézett. – Rettenetes, milyen neurotikus vagy! – Kicsit nevetett: – Mint a szerelemt?l! Mindent?l, ami igazán kell! – Mélyértelm?en bólintott. – Miért? Mit?l félsz? – Elgondolkoztam: – A megrázkódtatástól – mondtam végül.

 

Még egyszer eljött, és meghatóan ?szinte közlékenységgel, de dacosan és kihívóan is magyarázta, hogy Istenre megint szüksége van verseiben, hiába „épült le” az analízisben. Fölolvasta a Nem emel föl néhány sorát, még nem volt készen. Annyira ijeszt?en hatott rám, hogy észrevette és megharagudott. Óriási teljesítménynek érezte, különösen azt, amit tudatosított benne, úgy érezte, hogy nagyon mélyre ment le. Igy is volt. Fogadj fiadnak, istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva. Fogj össze, formáló alak, s amire kényszerítnek engem, hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben.

[…]

Az Eszmélet els? szakaszában a falevelek tavasszal kívülr?l szállnak rá a fákra. Aki nem érzi belül a kifelé törekv? megújhodás hajtóer?it, az képzelheti ezt így el. Már akkor, jó néhány évvel el?bb is érzett tehát ilyesmit. Most azonban, a Nem emel föl-ben a pusztító er?ket annyival er?sebbnek érezhette már magában a megújhodásra, gyógyulásra való törekvéseknél, hogy a maga egységének összefogását csak úgy vélte teljesnek, ha a „valló” és „tagadó” elemeket egyenl? mértékben meghagyják benne. Milyen ellentéteket foglalnak magukba ezek a sorok? A „vallás” a hitet jelentheti, hogy jöhet kívülr?l segítség, ugyanakkor azonban, ha a „tagadás”-t lázadásnak fogjuk fel a külvilági hatalmakkal szemben, a „vallás” megadást jelentene ugyanebben az irányban. Tehát a vallásos érzés áttörése, a kapaszkodás egy kívüle álló hatalomba, ebben az értelemben egészséges tendenciával kérne lehet?séget mégis, a tagadásra is, az önálló értelemnek legalábbis egyenl? jogára a küls?-bels? „természet”: a küls? adottságok és az ösztönök hatalmával, erejével szemben. De csak a „vallás”-sal egyenl? jogot kér erre. Tehát ha hisz a kívülr?l jöv? segítségben, ami esetleg az orvos, esetleg barátok útján érhetne el hozzá, fenn akarja tartani a „tagadás”, a kétely erejét is velük szemben, ami a segítséget nehezíti, végül lehetetlenné teszi, mert elfordítja a segít? kézt?l, gátat vet bizalmának. Ott, ahol a tagadás volna az egészséges tendencia, meg akarja tartani a „vallás” ellentétes, a „tagadás”-t gyöngít? törekvését, ott pedig, ahol bizalomra volna szükség, hogy a kéz, amelybe kapaszkodik, segíthessen, ott a kétely, a hitetlenség, bizalmatlanság, „tagadás” pusztító hatású tendenciáját engedi át. Aki nem érzi ijeszt?nek ezt a kett?sséget magában, aki nem akar küzdeni ellene, illetve nem érez er?t hozzá, az adja meg magát így sorsának, halvány kis reménysugárral, hogy t?le, bels? törekvéseit?l függetlenül is jöhet talán segítség: Tudod, szívem mily kisgyerek – ne viszonozd a tagadásom: ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson. És: Vizsgáld meg az én ügyemet, miel?tt magam feláldoznám. Tehát ? maga már nem tud vizsgálni és dönteni, a pusztító tendenciák ellen állást foglalni, ha kívülr?l nem akadályozzák, feláldozza magát. Tragikus gyorsasággal közeledett a vonat elé leguggolni megvalósításához. Új analitikusával nem tudta a szükséges indulatáttételt létrehozni. Lelkének azokban a rejtett zugaiban, ahol a férfianalitikus az apát reprezentálhatta, bizonyára túl sok harag húzódott meg az apa iránt, aki kiskorában elhagyta. N?analitikusával szemben viszont még el?bb megsz?nt a bizalma, az analízis kereteit áttör? indulatáttételt mégis azon belül igyekezett értelmezni és feloldani. Ott „tagadott”, kétkedett, ahol az káros volt számára, és ott engedett… a lokomotív el?tt. A melankólia ördöge vezette. Nem tudott szembefordulni vele, bármilyen csodálatos erej? intellektus is volt.

[…]

1942

 

Kosztolányi Dezs?: Ezerkilencszázharminchárom

(részlet)

 

Szememre vetik, – mondotta Esti Kornél – hogy történeteimet többnyire a fiatalságomból hozom, abból a korból, melyet ma már némi joggal „történelmi el?id?knek” is lehet nevezni. Hát ez természetes. Ott keresek, ahol találok. Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, az életünk els? évtizedeiben. Akkor rakódnak lelkünkbe a kincsek, mély rétegekben. Ezeket egy életen át se tudjuk kibányászni.

 […]

Képzeljétek, múltkor szerencsém volt. A Szíriusz-kávéházban olyasmit éltem át, amit érdemes elmondani. Szinte tegnap történt, most, a legjelenebb jelenben, fiatal barátommal Jancsi Jánossal.

 

Tessék? Kifogásoljátok a nevét? Keresettnek találjátok? Sajnálom, de csakugyan így hívják. Az élet valószín?tlen. A nevei is azok. Figyelmeztetlek benneteket, akik regényeket és elbeszéléseket írtok, hogy sohase nevezzetek egy nyárspolgárt Kovács Jánosnak s egy világhír? gordonkam?vészt Timoránszky Titusznak. Az olvasó ezt nem hiszi el nektek, mert a valószín?ség valószín?tlenségét érzi benne. Megfordítva talán inkább elhiszi, mert abban a valószín?tlenség valószín?ségét érzi. Jó lesz ezt el nem felejteni.

 

Tehát Jancsi, vagy János – amint parancsoljátok – huszonkilenc éves és költ?. Rövid életének hosszú éveit azzal töltötte el, hogy várakozott. Várt arra, hogy a nap feljöjjön, aztán arra várt, hogy a nap lenyugodjék. De hogy miért várt arra, vagy erre, azt maga se tudta volna megmagyarázni. A várakozástól voltaképp semmit se várt. Olykor várt a villamosokra és a társaskocsikra is. Beült a megállóhelyek üvegkalitkájába. Nézte, hogy halad el az orra el?tt tíz-tizenöt kocsi. Aztán, mint aki valamit elintézett, fölkelt és tovább ballagott egy céltalan cél felé. Végül rendszerint a Szíriusz zátonyán feneklett meg, ahol barátai tanyáztak, a háborúutáni nemzedék tagjai, akik feleslegessé vált életükkel fizetnek hadisarcot azért a véres dáridóért, melyet annakidején tudtuk és beleegyezésük nélkül rendezett egy másik korosztály. A számlát – végzetes tévedésb?l – nekik nyújtották át.

 

Ezek a fiatalemberek nem csalódottak. Csalódni csak az tud, aki valaha hitt. Nekik erre nem engedtek id?t. Els? elemis korukban az utcasárban hever? újságokból bet?zgették ki, hogy az emberek puskatussal verik egymást agyon s a betegekre rágyújtják a kórházat. ?nekik nem volt mib?l kiábrándulniok. Sohasem érezték azt, amit mi, hogy a feln?ttek okosabbak, vagy becsületesebbek. ?k a világtörténelmet s a bel?le levonandó tanulságot a hírlapok vastag címbet?ib?l tanulták meg. Még pedig alaposan. Nem is felejtették el soha. Így, ha most összejönnek, csak üldögélnek. Nem panaszkodnak ezek, nem gúnyolódnak, nem lázonganak. Ehhez is elfogultság kell, hit és er?. Csak egymásra néznek, bólintanak egyet és már mindent tudnak.

[…]

Elég az hozzá, múltkor estefelé, hét órakor én is közöttük üldögélek a Szíriusz hosszú márvány asztalánál s pocsolok ebben a lanyha semmiben. Bejön Jancsi. Köszönés nélkül letelepszik az asztalhoz, felkönyököl. Egy szót se szól, hallgat.

Kissé sápadtnak látszik. De az ? arcszíne, tudjátok, mindig fakó, mint a deszka, a sok régibb és újabb koplalása miatt. Mintha izgatott volna egy kicsit. Ezt észreveszik a többiek is. Valami rendkívüli történt vele. Ennek valami baja van. Kérdezgetik, hogy mi a baja?

? csak vonogatja a vállát.

Ugyan mi baja lehet? Baj az, hogy a világra születtünk és élünk. Baj az is, hogy elmegyünk innen és meghalunk. Baj, hogy egészségesek vagyunk, ennélfogva ennünk kell. Baj az, hogy betegek vagyunk, ennélfogva nem tudunk enni. Így is, úgy is sok baj van a földön. Na, annyi baj legyen.

– Mégis, mi bajod? Na, mondd már. Mi lelt téged?

– Jancsi tapsikálja fölfelé fésült, göndör haját. Pödöríti kis bajuszkáját. Hetyke fickó ez, karakán legény. Vékonydongájú, de roppant férfias. Nem hasonlít a költ?khöz. Ez is arra vall, hogy igazi költ?.

– Talán elvesztetted az állásod? Fizetésképtelen lettél? Teljesen tönkrementél?

Az efféle gúnyorkák és humorkák már régóta nem hatnak itten. Se a tréfacsinálók nem mulatnak rajta, se a megtréfáltak.

Odasiet hozzája Lalojka, a pincér. Udvariasan, bizalmasan hozzáhajol:

– A szokott nagyobbarányú cehhelés következik?

Jancsi bólint.

Lalojka két pohár vízzel tér vissza s eléje teszi egy tálcán. Jancsi egymásután kiissza mind a kett?t. Ni, milyen szomjas.

Baltazár, Ullmann, Kellner tovább vallatja:

– Miért nem beszélsz, te majom?

Azért nem beszél, mert nem tartja érdemesnek. Úgyis hiába. Odaveti:

– Találjátok ki.

– Ez a dolog ma történt?

– Igen.

– Ma délel?tt?

– Nem.

– Ma délután?

– Igen.

– Tegnap még nem is sejtetted?

– Nem.

Így félvállról felelget. Kisebb gondja is nagyobb, mint hogy kitalálják.

 

Az asztal végén egy elhízott, fekete fiatalember mind a két tenyerével betapasztja fülét, s a Daily Mail keresztrejtvényére mered. Minden áldott nap megfejti az összes hazai és külföldi keresztrejtvényeket. Már nyolc éve a görög és a latin nyelv okleveles tanára s nyolc éve nincs állása. Unalmában megtanult arabul, perzsául és törökül is. Dr. Scholznak hívják. Barátai az éles esze és pompás vitatkozóképessége miatt eleinte Szokratesznek is hívták. Kés?bb, amikor a lóversenyeken hajszolta a szerencsét s minden lóra feltett egy-egy peng?t, a szép görög nevét „Sokratesz”-re változtatták. Legutóbb pedig, mióta ruházatát felt?n?en elhanyagolja s inget csak legritkább alkalmakkor vált, sem az egyik, sem a másik nevét nem használják, hanem „Piszokratesz”-nek nevezik, a háta mögött és szemben, az írók éppúgy, mint Lalojka s a többi pincér, amit ? egy bölcshöz ill? megértéssel vesz tudomásul.

 

Azt hiszi, hogy ezek most barkohbáznak. De téved. Még nem barkohbáznak, legalább is ?k még nem tudják. Az ösztönösen kíváncsi kérdések és az ösztönösen kurta feleletek lassan, észrevétlenül billennek át a valóságból a játékba, mint amikor a repül?gép felemelkedik a földr?l és felette lebeg, de egyel?re csak pár arasszal.

 

Scholz mosolyog a m?kedvel?, kontár játékon. ? ebben igazán mester. Már tudja is, mi a feladat, kipuhatolni, mi történt Jancsival és mi az oka szomorúságának. Csupa szánalomból átveszi a játszmát. Kérdéseit tudományos módszerrel szegzi Jancsi mellének, aki közönyösen válaszolgat.

– Tárgy?

– Igen.

– Csak?

– Nem.

– Fogalom is?

– Nem.

Scholz elbiggyeszti száját, mert a feladatot, „elvont fogalom” nélkül magához méltatlannak tartja.

– Tárgy és személy együtt?

– Igen.

– Képzelt személy?

– Nem.

– Él??

– Erre nem felelhetek.

– Nem él? Meghalt?

– Erre sem felelhetek.

– Hogyhogy? Se él, se hal? Talán él?halott?

– Nem.

– Ahá, már értem – mondja Scholz. – Te ebben a pillanatban nem tudod, hogy él-e az illet? – teszi hozzá, de érzi, hogy valami nincs egészen rendben.

Életének nehéz és szép játszmáira gondol. Arra gondol, hogy tavaly farsangkor megfejtette a színvakságot és azt a lyukat is, melyet egy szög üt a falba s arra gondol, hogy nemrég kitalálta Kund Abigél anyai öreganyját, szóval egy költött és nemlétez? személy költött és nemlétez? hozzátartozóját, akit a költ? se tartott érdemesnek megálmodni s éppígy kitalálta azt a pusztán feltételezett elmeorvost, aki esetleg megállapította, vagy megállapíthatta volna ugyancsak Kund Abigél ?rültségét.

 

Zsebéb?l el?kotorássza egyetlen értéktárgyát, egy lapos ezüstszelencét, melyben zöld gumicukrok vannak. Szokása szerint körülkínálja, de a társaság szokása szerint visszautasítja, mint mindent, amihez hozzáér. Csak ? vesz bel?le egyet. Rágcsálja a zöld gumicukrot, fekete fogaival.

– Gyerünk – biztatja magát. – Tehát ez a személy olyan ember, mint én vagy te? Férfi? N?? Húsz és harminc közt? A feleséged?

– Igen.

– Marika – szól maga elé Scholz elt?n?dve, orra nyergén megigazítja a szemüvegét és Jancsira mered.

A többiek is rámerednek.

– Ez a tárgy – folytatja Scholz -, amelyikr?l itt szó van, a fejedhez repült? Összevesztetek?

– Nem – válaszol Jancsi keményen s ezzel a nemmel egyszerre eltiporja a nevetést, mely már sisteregni kezd körötte.

– Nem? – kérdezi Scholz és úgy érzi, hogy elveszti a fonalat. – Na jó. De ez a tárgy ugyebár mégis összefüggésben van a te mostani lelkiállapotoddal?

– Igen.

– Ez a tárgy nagy? Ez a tárgy akkora, mint a fejem? Ez a tárgy akkora, mint az öklöm? – és mutatja szennyes öklét. – Ez a tárgy nálad van most? Ez a tárgy a feleségednél van most? Talán rajta van? A fején van? A fülén van? A kezén van? Mellette van a földön?

– Nem, nem, nem, nem, nem, nem.

Néhány perc múlva, amikor a játék már el?re halad, Scholz felkiált:

– Tehát ez a tárgy a feleséged gyomrában van, vagy volt. Mindegy. Élelmiszer? Nem az? – mondja és leengedi felvont szemöldökeit. – Szerves, szervetlen? Szervetlen ipari cikk, gyógyszer, de sem én, sem te nem vettük még be? Méreg? – kérdezi gyorsan.

– Igen – feleli Jancsi.

A társaság el?rehajolva figyel, de minden nagyobb izgalom nélkül, mert az izgalom testvériesen megoszlik Jancsi között, aki úgy látszik, egy házassági tragédia h?se és Scholz között, aki ezt kitalálja.

– Méreg – ismétli Scholz – helyes, méreg.

Valaki dúdolni kezd:

„A csizmámon nincsen kéreg” …

– Csendet kérek! – kiabál Scholz. – Ne zavarjatok. Tekintettel, hogy szervetlen, talán szublimát?

– Igen.

Hydragilium bichloratum corrosivum – szól egy hang. – HgCl 2 .

– Nem ide tartozik – inti le Scholz a hangot s most egyenesen rohan a cél felé.

Nem folytatom, barátaim. Csak annyit, hogy én már sok mindent mellre szívtam, de ilyent még soha. Scholz pár percnyi szócsata és közelharc után kivette bel?le, hogy Marika, a felesége, a kedves és jó Marika, alig egy órával ezel?tt ismeretlen okból, de öngyilkossági szándékból szublimátkockát nyelt, a ment?k a kórházba szállították és most ott van.

 

Isten úgyse, a hideg verejték gyöngyözött homlokomon. Ti természetesen arra gondoltatok volna, hogy az egész csak ugratás, éretlen tréfa, maszlag. Én azonban nem erre gondoltam. Ismerem azokat a fiúkat, akik 1933-ban élnek. Ezek nem színészkednek, mint mi, nem hazudnak soha, se maguknak, se másoknak. Mi regényesek voltunk. ?k tárgyilagosak. Jancsi a barkohba legszigorúbb szabályai szerint tárgyilagosan közölte a tényállást, ?k pedig ezt éppily tárgyilagosan fogadták. Egyik?jüknek se jutott eszébe, hogy egy pillanatig is kétkedjék benne. Nem is nagyon csodálkoztak rajta. Ezek semmin sem tudnak nagyon csodálkozni.

 

Hogy miért ment bele Jancsi ebbe a kétes ízlés? játékba, tudja Isten. Talán fáradtságból, talán idegességb?l. Ártani senkinek se ártott vele. Marikát ezalatt a kórházban szakszer?en kezelték, kimosták a gyomrát, hánytatták, tejet itattak vele és sok-sok liter vizet csorgattak át rajta. Jancsit elküldték onnan, hogy ne lábatlankodjék, csak egy óra múlva mehetett vissza. ? tehát ebben a percben nem segíthetett rajta. Legalább magán akart segíteni. Valahogy agyon kellett ütnie az id?t, amíg ismét nem láthatja.

[…]

A barkohba után fölhajtott még két pohár vizet, aztán átrohant a kórházba. Csak órák múlva tért vissza, kés? éjjel. Újságolta, hogy Marika túl van az életveszélyen, megmentették, jól érzi magát, az orvosok bizakodnak abban, hogy semmi utóbaja se lesz.

 

A Szíriuszban recsegni kezdtek az orosz zenészek, tudjátok, azok, akik még hadifogságukból rekedtek itthon. Egy darabig nemzeti viseletben játszottak orosz dalokat, aztán hogy elrongyolódott a rubacskájuk, az orosz dalokat elfelejtették és most úgyszólván kizárólag magyar nótákat muzsikálnak, szláv véralkatuknak megfelel?leg, álmosan, vontatottan s többnyire hamisan is. Hát menekültünk.

 

Jancsit hazakísértem a Hungária-körútra. Ott lakik egy hónapos szobában. Leült a sz?k dívánra, ahol máskor együtt szoktak aludni. Megállapította, hogy ma egyedül fog aludni. Fájdalma tárgyilagos volt. Fölkelt, a dívánra dobott egy tarka vánkost meg egy vékony paplant. Aztán hátratett kezekkel le-föl sétált, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Meg-megállt az ablak el?tt. Kitekintett a körútra. Úgy tetszett, hogy valamit vár. Említettem nektek, hogy ez a fiú mindig várt valamit. Most éjszaka volt, felleges, sötét nyári éjszaka. Nyilván arra várt, hogy megvirradjon.

 

Pesti Hírlap Vasárnapja, 1933. szept. 10.

 

 

Budapest, 1936.

Ignotus Pál: Csipkerózsa

(részletek)

 

Nem tagadom, hogy annak idején, az El?örs-hónapokban a politikai csalódás József Attila költészetét?l is elhidegített. Némi okot erre id?nként ? mint költ? is adott – nekem is, másnak is, aki bármely okból elhidegül?ben volt t?le. Nagy költ? volt, de egyenetlen. Alig volt esztendeje, hogy ne mondhatta volna rá az ember egyik vagy másik verse alkalmából, amit ilyenkor általában mondani szokás: „hanyatlik”. Abban maradtam magammal, hogy amióta érzésben eltávolodtunk egymástól, költ?nek is megfeneklett. Gyakori önáltatása ez az egyik íróembernek, ha a másik íróemberrel összeveszett. De önáltatónak én, szerencsére, nagyon tehetségtelen vagyok. Akarva sem tudok olvasónak vak lenni. Valahányszor kimondtam Attiláról az elmarasztaló szentenciát, megjelent egy újabb költeménye vagy legalább néhány olyan sora egy-egy újabb költeményben, amelynek olvastára be kellett látnom, hogy esze ágában sincs hanyatlania. Valósággal lesújtott a gyönyör?ségem.

De meg is vigasztalt. Majdnem fölmelegített. Emlékszem, amikor egyszer éppen egy „hanyatló” id?szakában az Óda cím? költeménye került kezembe; akkor jelent meg a Nyugatban. Amint ránéztem, meg voltam gy?z?dve, hogy csak elhibázott írás lehet. Hosszú volt, és metafizikai terminusok vibráltak benne – biztosan ugyanolyan zavaros világnézeti vallomás, mint némely cikke, gondoltam; csak, hogy még kínosabb legyen, versben elbeszélve. Aztán elolvastam. Tündéri volt. Forró sodrú és kápráztató, és nemcsak látomásnak remek, nemcsak szerelmi vallomásnak leny?göz?, hanem emberi megnyilatkozásnak is együttérzést parancsolóan szép. Virgonc puli-e az én Attilám, vagy csahos dakszli – nem mindegy? Él?lény, hajszolt és megalázott és szeretetre vágyó él?lény, kivert kuvasz, ha már az ebészeti párhuzamnál maradunk, tehát emberebb az embernél. Az Óda utolsó soraihoz érve, az oldódó hangulatú sorokhoz, ahol elzsibbasztja tagjait az éberálom, hogy

 

talán kih?l e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

 

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kend?, törülközz meg!…

 

de ráismertem szerencsétlen barátomra! Elborult nézésére, meleget és közelséget szomjazó szikkadtságára! Szerettem volna abban a pillanatban átkarolni keskeny vállát, megropogtatni sovány lapockáit. Elhatároztam, hogy megírom neki, mennyire tetszett a verse. Napról napra halogattam az írást. Aztán beleszaladtam az utcán, nyelvem hegyén volt a gratuláció, de ? azonnal rázendített valami fárasztó elméletre, a maga legagresszívebb modorában. „Szervusz, rohannom kell” – feleltem. A vers szóba sem került.

[…]

– Ülj le! – parancsolt rám legfeln?ttköd?bb basszusában, amikor egyszer megpillantott a Japán kávéházban. Hiába szabadkoztam, hogy „fáradt vagyok”, hogy csak „benéztem”, hogy „majd máskor”. 1934-ben vagy 35-ben lehetett, java Gömbös-féle reform-handabanda idején, egy locspocsos, hódarás, sötétszürke téli délután, amint hazafelé menet, készül?dve a munkára, amelyet egyik napról a másikra toltam, a kávéház el?tt hirtelen kedvem támadt valami rövid és közömbös beszélgetésre, hogy id?t nyerjek a nyomasztó nappali kábulat eloszlatására. Abban a hangulatban voltam, amikor az ember a sokaságba húzódik, és ismer?s arcokat kémlel, de lehet?leg úgy tesz, mintha másutt volna sürg?s dolga, ha történetesen meglát egyet; amikor fel akarja függeszteni az egyedüllétet, de akarva sem tudná megmondani, kinek a társaságában. Csak azt az egyet mondhattam volna, ha megkérdeznek, hogy József Attila társaságában nem. ? mindenre inkább volt való, mint arra, hogy saját létét elfeledtesse. „Én József Attila itt vagyok” – ez jól hatott versben, de túlméretezve jelent meg a kávéházban, amikor az emberi életkedvb?l még a halálvágyra sem telt. De ott volt, nem tehettem róla. S olyan fáradt voltam, hogy még ellenkezni sem volt er?m, amikor asztalához ültetett.

– Vesd le a kabátod! – dörgött második számú parancsa. Olyan meleg téli nap volt, hogy kinn is csak naptári illemb?l viselt az ember télikabátot. Majd megsültem benne a kávéházban. De nem akartam levetni, hadd higgyem, hogy nem maradok sokáig. Hanem megadtam magam ebben is. Jó, hát iszom egy feketét.

– Beszélni akarok veled – szólt harmadik napiparancsa, és most már nemcsak er?m, de kedvem sem volt tiltakozni. A kabát le volt vetve, a kocka el volt vetve, leszámoltam vele, hogy rámegy a délutánom, életem nagy m?vének megírásához csak másnap fogok hozzálátni.

Életem nagy m?véb?l semmi sem lett, hacsak nem az volt életem nagy m?ve, hogy József Attilával aznap délután – irónia nélkül használom a szót – összeesküdtem. Kivert kutyák voltunk mind a ketten, szegények, elszigeteltek, elvadultak, eszméink miatt megbélyegzettek és erkölcsi halálraítéltek; ? ráadásul nyomorgott, én pedig zsidó voltam. (Felekezet szerint nem – mint err?l már beszámoltam -, de a fajvéd? kordivat szempontjából ez nem számított.) Ha egy parányi önfenntartási ösztön dolgozik bennünk, akkor szövetkezésünk pillanatában az lett volna legf?bb gondunk, hogy magunkon és egymáson hogyan segítsünk. Szégyenünkre mondom, hogy ez alig fordult meg a fejünkben; ?t mentheti emiatt elmebaja, mely világos pillanataiban az erkölcsi bátorság betegesen túlméretezett formáit öltötte, de a magam számára csak azt a mentséget tudom, hogy – mint a följegyzések elején már kifejtettem – végletesen utáltam a fehér uralmi rendszert, annak is legkivált gömbösi ezredév-alapító változatát, s tör?dni is alig voltam képes egyéni sérelmeimmel másképpen, mint az uralkodó közszellem szerves megnyilvánulásaival. „Ceterum censeo”: Gömbös és Co. takarodjanak a fenébe, a többit majd meglátjuk – lelkemben ez volt a válaszom még arra is, ha a laptulajdonos vonakodott kifizetni a költségszámlámat, vagy ha a villanyoson valami bugris rám ripakodott.

[…]

 (1947-1948)

 

 

Gyömr?i Edit

József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben

(részlet)

 

vasárnap d.u. 1/2 6-kor

otthon – itthon

 

most elolvastam az egész füzetet s az analizisre nézve ez a véleményem:

A [!] Gyömr?i a hátam mögött ül én a díványon fekszem –

neki objektivnek kell lennie, hogy én szubjektiv lehessek s igy juthassak el az objektivitáshoz

(obstipáció) o nélkül akartam irni mindkét szó l nélkül a nélkült, valamit nem adhatok, hiába

valahol, ott ahol gondolataim érzelmekké s érzelmeim testi m?ködésekké változnak, teljesen egészséges vagyok s ezért Gyömr?inek nem volna szabad “engem” jellemeznie azzal, amit szabad ötletekként mondok, neki azt kellene mondania, hogy mi az el?adott zavaros ötletek értelmes magva

valami perverziót akarok azzal, hogy odafekszem neki a diványra

? azt mondja, segitsek neki, de nem engedi, hogy legyek, mert azonosnak veszi velem a zavart s nem akarja észrevenni a rejtett rendet

ha igy ver, akkor nem vagyok hajlandó semmit sem <a> kedvére tenni majd akkor, amikor szép szóval kér

nem kér szép szóval, mért is kérne – ha koitálni akarna velem, akkor értelme volna az egésznek

ezt nem akar – ki vagyok neki szolgáltatva, helyettem kaphat más pácienst is

egyszóval én neki szar vagyok

más n?höz nem enged

nem akar játszani

lehet játszva is koitálni pl. koitál az ember és játssza, hogy igy megy a vonat – vonatot játszik

a gyermek koitálás helyett játszik

velem nem játszottak a n?k én meg a pubertásban nem akartam játszani fiúkkal

az apám – Pista – az asztal lábához kötözött, ugy vert

mindenkinek igaza van – én vagyok a leghazugabb ember

még azzal is hazudok, hogy két éve egyszer sem hazudtam a Gyömr?inek

megpróbálok hazudni, hátha nem sikerül félre vezetnem

de az igazat ahogy nem hiszi, ugy elhinné a hazugságot, aztán mit csinálnék

akkor éppenugy összevissza kuszálódna minden a fejemben, mint most az érzelmeimben és az egész lényemben

hazugsággal fogom vegyiteni az igazat, mégse szolgáltatom ki magamat teljesen, hiszen ugy is kinevet azért

röhög magában azon, hogy én éppen “intim dolgaimat” adom el?

ugy látszik, ? a hazug embert tartja oly ártatlannak, mint saját magát

Nap ucca

nekem minden le kell nyelni

? mindig azt mondta: ezt szeretném, azt szeretném, dögöljön meg

és mindegy, hogy mit teszek, a fontos csak az, hogy fizessek neki

ugy látszik, minden ember ilyen

tulajdonképpen nem szeretem – mit is szeretnék rajta

utolsó fajta

utolsó divat

vatta

menstruál

ha én megkett?zhetném magamat, és n? is lehetnék

itt most sok mindent elhallgatok majd azokat ott fogom mondani, nála

ugy pofon vágom kétszer

aztán majd kérdezheti, hogy mi jut err?l az eszembe

 

 

Illyés Gyula: József Attila

 

Nem tudok most róla irodalmi szempontból beszélni. Félórája kaptam halála hírét, rögtön azzal, hogy emlékezzem meg róla itt a Nyugat hasábjain, azonnal, mert a lapot már nyomják. Még el se hittem, egész valómmal még meg sem érthettem s máris képviselnem kellene a gyászt. Félóráig csak álltam az ablaknak d?lve, a végén vettem észre, hogy a könny végigfolyt az arcomon. Még nem a költ?t sirattam, másként fogjuk azt megsiratni. A barátot? Ifjú korunkban jóbarátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása el?estéjén magához kért s délt?l estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanában. A szenved? embert siratom? Vagy a keser?ség buggyan ki, az önvád, hogy rajta sem segíthettem, a tehetetlenség keserve, hogy most már sose segíthetek? Nem az irodalom gyászát fejezhetem ki, nem egy folyóiratét, hanem a csak enyémet. S ezt is csak úgy, hogy egy szörny? hír hatása alatt az els? pillanatban.

 

Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörny?bbet, melyr?l még beszélni sem tudok, ép az utolsó esztend?ben. Szenvedtünk egymást miatt s mégis barátok voltunk. De mit jelentett ez, mi értelme volt ennek? Most majd teljes egészében átérezhetem, most, hogy ? már semmit sem érezhet bel?le. Minden halál vád az él?k ellen, akik még bírják az életet.

 

? kezdett?l fogva csak lázzal bírta, a gyermek vad makacsságával, dühkitöréseivel, elragadottságával, azzal, hogy nem fogadta el, semmibe vette az életet, a saját magáét is. A költ? ?benne annyira megvetette a világ ál-valóságát, hogy ez az eredend?en költ?i szemlélet végül érzékszerveit is meghódította. Beteg volt, de én betegségét átmeneti állapotnak tartottam, olyasfélének, mint az ihletet, ezt mondtam neki utolsó találkozásunkkor is. Orvosai menthetetlennek mondták – Hölderlini sors vár rá, – gondoltam ekkor, még mindig önz?en az irodalomra gondolva, arra, hogy mit adhat még az embereknek ez a rendkívüli, a fájdalom legmagasabb csúcsaira jutott lélek.

 

Rendkívülit adott eddig is. Mindezt a korai, ifjú halál fényében még tisztábban látjuk. Most láthatjuk majd, hogy mindig milyen meredélyen járt. Vibráló, nyugtalan m?ve hirtelen kerek egész lett, a halál zománca, mely szivárványló burkot von köréje, egységesnek mutatja, minden darabot a helyére tesz benne s mindent világosan kiemel. – Mennyi érték, – mondjuk majd, mikor az egészet számbavesszük, amikor majd a költ?t is el tudjuk siratni.

 

De én hasztalan akarnám, hogy mást sirassak benne, mint az embert; ez volt a legfontosabb. Hogy eltörpül minden veszekedés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ? meghalt. Még a vitára is ?t becsültem legjobban, – minek a szó már? « – Meg fogok halni», – mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztük. «Ördögöt halsz meg», – feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve. Hozzátehetném most, hogy m?vei révén lelke sohasem fog meghalni. De ez sem vigasz.

 

Nyugat, 1937. 12. szám / IN MEMORIAM

 

 

Faludy György

József Attila temetése

 

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila

 

domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok

 

úton s a pernye hogy es?z a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm –
mert különös nép lakozik e tájon,

 

a kisbírónak el?re köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg l?re-borba fúl az ?s közöny –

 

hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,

 

és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat

 

vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görnyed háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél

 

után az ?rület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva

 

polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek –
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,

 

azt mondta: t?led kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél nem tudtad a könnyet

 

elfojtani – mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok

 

kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüd?db?l s a póz
a drága, a csibészes, mit mint gyermek

hordtál, lehullt, és agyonkínzott
fejedben az ?rület vert tanyát.
Mostohaapád ?zött, a kopott

 

vén Államgép – de szeret? anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák

 

közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.

De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy t?lünk, túl a halálban,

 

hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak

 

  sok turáni közt e fekete
földön. Aludj hát: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb, mint e

 

bús délutánon. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!

 

Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakon zörget,

 

hol szolgáknak már nyakkend? a járom
és német szolgabírát hoz az út,
ki csizmában hág sírodra s fejfádról

 

lelopja majd a vérszín koszorút.

 

Budapest, 1937

 

 

Hubay Miklós: 1937.december 3.

(részlet)

 

„Hogy József Attilát micsoda magányban hagyták ott Szárszón az el?tte való nap hozzá leruccanó barátok („nem jöhetsz velünk, egy kutyának sincs hely az autóban”), err?l sok emlékezés és már ideggyógyászati tanulmány is szól, de emlékszem – ha jól emlékszem – a Szép Szó következ? számára: Remenyik már akkor elátkozta, bibliai szenvedéllyel, ezt a pillanatot…”

 

 

Weöres Sándor : József Attila utolsó fényképére

 

A szembõl, honnan minden ég kifolyt,
bánat, keserûség befele szédül.
Pókláb szalad péppé-vált teste nélkül
és egyhelyben kaszál a széttiport.

 

 

Nagy Lajos: József Attiláról

Részlet “A menekülõ ember” címû önéletírásból

 

Veszprémben három napot töltöttünk. Ott kissé gyér ebédeket és vacsorákat ettünk, márpedig nekünk, József Attilának és nekem, az evés volt a fontos. Balatonfüreden aztán fényes ebéddel vártak és onnan kezdve mindennap lakmároztunk. Az asztalnál mindenütt mellettem ült Attila, aki úgy élvezte az ételeket – halat, szárnyast, pazar köreteket, tortát, a legfinomabb gyümölcsöket – hogy nyögött és sóhajtozott a gyönyörûségtõl. És szüntelenül magyarázta még teli szájjal is, miért olyan finom a fogas, miért olyan remek a szõlõ, körte. A fürdés Siófokon volt a legkellemesebb, mert messzire be lehetett menni a tóba. Az ellátás meg Hévízen érte el a tetõpontját. Az Ige igyekezett a társadalom kereteiben minél jobban beleilleszkedni, simult tehát az uralkodó osztály különféle hatalmasságaihoz: Veszprémben a papokhoz, Keszthelyre Albrecht fõherceget hívták meg, akit arra is felkértek, hogy vállalja el az egyesület díszelnökségét. Nagybirtokos fõherceg! Micsoda mecénása lesz az íróknak, irodalomnak! A reménykedõk persze csalatkoztak, mert a fõherceg úr késõbb hallani sem akart az Igérõl. Végeredményben félszeg alakulat volt az Ige, ideológiai jellegzetes vonások nélkül. Éppen azért Pakots József hirtelen halála után – amint már ezt el is mondtam – a társadalmat pumpoló és segélyosztó szervvé zsugorodott. Mint ilyen is igen jelentéktelen volt; az államtól, a fõvárostól, a társadalombiztosítástól kapott kisebb juttatásokat és azokat harminc és ötven pengõs tételekben osztotta ki szûkölködõ tagjai közt évente kétszer, háromszor…

Utolsó eredménye az volt – még Pakots József életében – hogy megrendezte a miskolci íróhetet. Azon is részt vehettem, József Attilával együtt, megint csak azért, hogy utazgathassak. Egy kupéban ültünk Attilával, mikor Lillafüredre utaztunk. Gyönyörû tájon vitt bennünket a vonat. Az ablaknál ültem és gyönyörködtem az erdõben, az egyenes törzsû, sûrûn egymás mellett égnek meredõ gyertyánfákban. Attila velem szemben ült, háttal a menetiránynak, ki sem tekintett az ablakon, hanem elmerülten olvasott egy könyvet, a Toldi szerelmét. És szólt: “Ide hallgass, ez milyen gyönyörû!” És fel akart olvasni egy részletet a költeménybõl. Dühösen förmedtem rá: “Nem hallgatsz! Hát érdekelhet engem bármi más, amikor ezt a remek tájat nézem?” Fanyarul mosolygott és elhallgatott. De olvasott tovább.

És most, hogy ez a kis emlék eszembe jutott, egy kicsit elidõzök József Attilánál. Szerettem, kedves fiú volt. Sok kiváló verset írt, nagy költõ volt. Megvallom azonban, hogy József Attilával szemben engem egy-két bûn terhel. Az elsõ az, hogy nem ismertem fel, legalábbis nem idejében, költõi jelentõségét.

[…]

Vitatkozó hajlamú ember volt Attila, a vitában leszerelhetetlen. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy mindig neki legyen igaza. Róla szól az az anekdota, hogy egyszer a tenger színérõl vitatkozott egy barátjával: a barát azt állította, hogy a tenger kék, Attila meg azt, hogy a tenger zöld. Egyszer csak Attila feladta nézetét, de így: “Igazad van, a tenger csakugyan kék, de nem úgy, ahogyan te gondolod.” Vitáiban csaknem a gutaütésig felbosszantotta ellenfeleit. Én hamar felismertem vitatkozási kényszerét és nem tudott velem boldogulni. Ha váltottunk is egy-két mondatot, erõszakkal vetettem végét az induló vitának. Azt is megtettem, hogy felálltam, vettem a kalapomat és ezt mondtam: “Szervusz, én most elmegyek, te azért csak folytasd, de egyedül.” Belém kapaszkodott, makacskodni próbált: “Csak ezt az egy mondatot hallgasd még meg!” Én azonban irgalmatlanul távoztam. Nem ismertem még õt eléggé, nem tudtam, hogy nem könnyed és nem teherbíró. Megbántam hát vele szemben való magaviseletemet nagyon, de már késõn. Ostoba voltam, mennyivel igazabb, okosabb, szebb lett volna, ha olyankor, amikor felolvasta egy-egy költeményét és az szép volt vagy nagyszerû, mint például a Külvárosi éj, megöleltem, megcsókoltam volna és így kiáltottam volna fel: “Attila, nagy költõ vagy!”

 

1954

 

 

 

Nemes Nagy Ágnes: József Attila: „Költ?nk és Kora”

(részlet)

 

De micsoda képzetek, képek azok, amelyek az életérzést hordozzák! Ismer?sök meg újak is, a legjellemz?bb, a legnagyobb József Attila-képek közül valók. Micsoda versszakkezdet ez például: Én a széken, az a földön / és a Föld a Nap alatt… Az a megdöbbent? ebben a két sorban, az a gyorsaság, a gondolatoknak a fénysebessége, ahogyan a székt?l a naprendszerig eljut, a kicsit?l, a mindennapitól a kozmoszig. Félek némileg a „kozmosz” szót használni, húzódózva írom le, mert jó ideje már túl gyakori lett, kényelmetlenül divatossá fakult. A „kozmosz” képzetének a megjelenése azonban nem utolsósorban József Attilának köszönhet? a magyar irodalomban. Az ? képzelete ?rhajósfantázia. Itt is, még a naprendszeren is túlfut a kép: a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad. – A börtön és a csillag: hányszor kapcsolódik össze az ? költészetében, rakásra lehet idézni a példákat. (A csillagok, a Göncölök / Úgy fénylenek fönn, mint a rácsok…) E képekben – mint másokban is – a determináltság kínja és boldogsága jelenik meg minduntalan; a meghatározottság félelmes tudata éppúgy, mint az örök emberi szabadságvágy. Többek között e kett?nek is csatatere József Attila versvilága.

 

 

József Attila a vádlottak padján
Aktába írják, mir?l álmodoztam…
[A költ? sajtópereinek dokumentumai]

(részletek)

 

Az egyes perek dokumentumaiban tanulmányozhatjuk a “vádlott” József Attila sajátos logikáját, érv- és gondolatrendszerét. Olyan rendhagyó és veszélyes helyzetben figyelhetjük meg reakcióit, melynek tétje és következményei komolyak voltak. Érdekes például, hogy ezekre a kihívásokra hogyan reagált tizennyolc éves kamaszként, és hogyan feln?tt, ismert íróként. Egészen új arcáról ismerhetjük meg ?t.

 

Ha már a korszellem a költ? alkotását nem a költészet, hanem a büntet?törvénykönyv szabályai szerint mérlegeli – jegyzi meg elkeseredetten visszaemlékezésében1 dr. Melléky Kornél, József Attila egykori ügyvédje2önmaga ellen követ el merényletet…”

S mi volt a b?ne, hogy: “… hogy meglássa, meghallja, megtudja, megérezze, és ami a legszörny?bb, kimondja azt, amit mások legfeljebb sejdítenek.”

József Attilának már 18 éves korában, érettségiz? diákként szembesülnie kellett az igazságszolgáltatás kegyetlen világával. Élete els? perét a Lázadó Krisztus cím? verséért indították ellene “istengyalázás vétke” miatt. 1931 és 1934 között pedig egyszerre három bírósági eljárás is folyt ellene, a Döntsd a t?két, ne siránkozz cím? verseskötete, a Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzése elleni tiltakozásként készített röpirat, valamint a Lebukott cím? forradalmi verse miatt. Utoljára vádlottként 1936-37-ben állt József Attila a bíróság el?tt a Tersánszky Józsi Jen? ellen indított szeméremsértés-perben .

 

A költ? kisebb összeütközései a törvénnyel

 

József Attilának több olyan konfliktusa is a törvénnyel, amely annak ellenére, hogy kiállításunk nem tér ki az esemény- és jogtörténeti hátterükre, mégis mindenképpen említést érdemelnek.

A Nem én kiáltok cím? verseskötete3 ellen a Szegedi Kir. Ügyészség akart b?nvádi eljárást indítani közbotrányokozás vétsége miatt4. Dr. Boross Dezs? kir. f?ügyész a Szegedi Kir. F?ügyészség elnökének írt hivatalos értesítésében azonban nem látta indokoltnak a b?nvádi eljárás megindítását.

A “Munkások” cím? költeménye miatt, mely el?ször az illegális kommunista párt folyóiratában, a FRONT-ban5 jelent meg 1931 december 17-én, több alkalommal állt vádlottként bíróság el?tt a költ?6. Az ügyészség, mely osztályellenes izgatás és “b?ntett feldicsérés”7 miatt nyolc sajtópert indított a lap munkatársai ellen, felmentette József Attilát a többi vádlottal együtt8.

A Szép Szó meghívására 1937. január 13-án Budapestre látogató Thomas Mann-nak, a Magyar Színházban tartott budapesti felolvasóestjén9 nem engedte a rend?rség, hogy a költ? felolvassa a Nobel-díjas német íróhoz írt ünnepi ódáját10. A budapesti rend?rkapitányság úgy ítélte meg, hogy az ünnepi vers, – különösen annak utolsó sora11 – nem alkalmas arra, hogy egy politikamentes ülésen elhangozzék.

A rend?rség 1932-ben József Attila folyóiratából, a Fejt? Ferenccel együtt szerkesztett Valóságból12 csak egyetlen számot engedett megjelentetni, mivel azt: “József Attila író, a Forradalmi Írók Nemzetközi Szövetségének tagja szerkesztette.”  A júniusban megjelen? els? számban látott napvilágot a költ? Egyéniség és valóság cím? tanulmánya, mely közmegbotránkozást váltott ki mozgalmi körökben.

Voltak olyan precedens érték? konfliktusok is József Attila életében, melyben bár nem üközött a törvénnyel, mégis jelent?s fordulópontot eredményeztek. Ezek közül kell kiemelnünk az ún.: “Horger-ügyet”. A Tiszta szívvel13 cím? verse14 miatt, mely el?ször a Szeged cím? lap 1925. március 15-i számában jelent meg15, Horger Antal16 professzorral, a szegedi egyetem dékánjával támadt afférja, aki ezért a verséért tanácsolta el a költ?t március 30-án a tanári pályától17.

 

Jegyzet

1 Szép Szó: József Attila emlékszám 1938. József Attiláról az ügyvédje. Melléky Kornél dr. [hasonmás kiadás] (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987. 115-117. old.) és Kortársak József Atilláról (1922-1945) II. kötet. (szerk.: Bokor László, sajtó alá rend.: Tverdota György) (Akadémia Kiadó, Bp., 1987. 1022-1024. old.) (Új magyar múzeum 13-15.)
2 dr. Melléky Kornél a költ? második, “Dönts a t?két…” cím? verseskötettel kapcsolatos perében töltötte be a véd?ügyvéd szerepét.
3 Szegeden jelent meg 1925-ben a Koroknay nyomdában.
4 Oltvai Ferenc: Nem én kiáltok az ügyészség el?tt. (Somogyi-könyvtári m?hely, 1980. április, 19. évf. 2. sz. 521-24. old.)
5 A FRONT cím? folyóiratot már els? szám megjelenése után betiltotta a rend?rség.
6 A Budapesti Királyi Büntet?törvényszék 1932. június 17-i ítélete, a Budapesti Királyi Ítél?tábla ítélete (1932. november 24.) és a királyi ügyészség indítványa alapján felmentették a vádlottakat és a lapot elkobozták. A vádirat nem tér ki konkrétan József Attila költeményére, csak az ítélet említi a költ?t, mint terheltet.
7 Kodolányi János volt az els?rend? vádlott, akit a verséért börtönben raboskodó Pákozdy Ferencr?l írt cikke miatt “b?ntett feldicséréséért” jelentettek fel. Vele együtt álltak bíróság el?tt Antal János, Gereblyés László és Palasovszky Ödön.
8 Magyarországi Lapszemle. (Sarló és Kalapács (Moszkva) 1932. június).
9 Thomas Mann “Lotte in Weimar” cím? novellájának egy fejezetét olvasta fel.
10 Az incidenssel kapcsolatban számos cikk jelent meg a sajtóban: Thomas Mann levele és a holnapi felolvasás (Esti Kurir, 1937. január 13.); A rend?rség nem engedte meg, hogy József Attila el?adja Thomas Mannt üdvözl? ódáját. (Magyarország, 1937. január 14.); Thomas Mannt budapesti felolvasóestjén betiltották József Attila ódájának el?adását. (Prága Magyar Hírlap, 1937. január 14.); Thomas Mann beszél… (Magyar Hírlap, 1937. január 14.); A weimari szellem mellett tett hitet Thomas Mann el?adásában. [Fejt? Ferenc cikke] (Népszava, 1937. január 14.); Thomas Mann felolvasott. [Bálint György cikke] (Pesti Napló, 1937. január 14.); Thomas Mann felolvasóestje a Magyar Színházban. (Újság, 1937. január 14.); Találkozás a zsenivel. (Esti Kurir, 1937. január 15.); Thomas Mannhoz. (Esti Kurir, 1937. január 17.); Thomas Mann közönsége. (Esti Újság, 1937. január15.); Thomas Mann megismerkedik a budapesti “demokráciával”. (Magyar Nap (Moravska Ostava PÃ?â?¢ívoz) 1937. január 15.); A Szép Szó Thomas Mann-estje. (Szép Szó, 1937. január).
11 József Attila a rend?rség döntését a következ?képpen magyarázta utólag: “Azt hiszem versem utolsó sora okozta azt a félreértést, amely miatt a rend?rség betiltotta versemet.” A “Thomas Mann üdvözlése” cím? vers utolsó sora a következ?képpen hangzik: “fehérek közt egy európait”.
12 Agárdi Péter: Harminc éve jelent meg a Valóság, József Attila folyóirata. (Magyar Nemzet, 1962. július 15.)
13 A vers 1925. március 25-én jelent meg a Szeged cím? újságban, majd a Prágai Magyar Hírlap [1925. október], a Népszava [1926. április], Nyugat [1926. szept. 15.], Diogenes [1926. április 10.], Új Kelet [1926. november 2.], a “Nincsen apám se anyám” cím? kötetben, a Babits által szerkesztett Új Anthológiában (1932), a Medvetánc cím? kötetben (1934).
14 Kortársak József Atilláról (1922-1945) I. kötet. Sugdosó és Egy megszívlelend? erkölcsi prédikáció cím? írások (szerk.: Bokor László, sajtó alá rend.: Tverdota György) (Akadémia Kiadó, Bp., 1987. 76-77. old.) (Új Magyar Múzeum 13-15.)
15 A Szegedi Új Nemzedék a “Sugdosó” cím? cikkében, mely 1925. március 29-i számában jelent meg, támadta a vers íróját. Horger Antal figyelmét a “Névtelen” cím? [1925. március 29.] cikk hívta fel a versre.
16 Horger Antal (1872-1946): nyelvész, az MTA tagja (1919). 1922-t?l Szegeden, 1940-t?l Kolozsvárott egyetemi tanár. A hangtörténet, a nyelvjárások, a szófejtés, a fonetika m?vel?je. F?bb m?vei: Magyar szavak története (1924); Általános fonetika (1929); A magyar nyelvjárások (1934).
17 Fehér Ede: Horger ügy. (József Attila emlékkönyv. (sajtó alá rend., szerk.: Szabolcsi Miklós) Fehér Ede: A Horger-ügy. (Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1957. 91-96. old.); H. Kovács Mihály: Horger Antal eltanácsolja a költ?t. (Napjaink, 1962. december 1.)

 

 

 

Nagy László: József Attila!

 

Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
s kifúlva
kigyúlva,
ésszel mérhet? pontokon is túlra
tudatod mért nyilalt?
Hiszen te tudtad:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ott a hit is kihalt,
hiszen te tudtad:
álmaid orra buktak,
magad örökre kicsuktad,
járhatod a téboly havát,
s árván, idétlen,
emberségre, h? szerelemre étlen
villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jöv? kövén csírázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold!
A porból vedd fel kajla kalapod,
vértanú vállad,
s a kifordult nyakcsigolyákat
rendbeszedve
két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
nézz a szemembe,
hogy rendülne bele
a mohó, emléknélküli tenyészet,
az egek mirígy-rendszere
s e megváltatlan földi lét.
József Attila!
te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog,
bólints, hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát,
mert immár úgy szorgoskodik,
hogy a sarkamtól torkomig
forraszt rám forró hamubundát,
rádióaktív iszonyt –
félek, hogy minden rejtelmet kibont
s végül már semmi se fáj.
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
er?vel gy?zze a szív,
szép szóval a száj!

 

 

Pilinszky János: József Attila emlékkönyvébe

 

Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költ?k tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: f?szálak és csillagok, s?t a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet t?le.

 

 

József Attila: NAGYON FÁJ

(Elmondja: Latinovits Zoltán)

 

 

 

 

Forrás

magyar-irodalom.elte.hu

epa.niif.hu

premier.mtv.hu

webcache.googleusercontent.com

bfl.archivportal.hu

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1138 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva