Avi Ben Giora. : Ede a főpincér

*

 

 

 

– Egy étlapot kérek! – szólt a vendég.

– Tessék parancsolni! Talán szabadna ajánlani valamit? Nagyon finom a rántott borda, vagy ajánlhatok, brassóit, és érdemes megkóstolni a somlói galuskánkat.

–  Mi a menüjük?

–  Paradicsomleves, főtt marhús zöldségkörettel és linzer. A menü2 az pedig karfiol leves, rántott tengeri hal burgonyasalátával és csokoládé krém.

– Legyen szíves akkor egy menü „egyest”.

– Italt mit szabad?

– Egy ásványvizet.

– Köszönöm, máris hozom – válaszolt a pincér és máris fordult.

Ede már lassan huszadik éve taposta ennek az étteremnek az agyonkoptatott padlóját. Sok mindent megélt már itt, és ha azt is hozzászámoljuk, hogy valamikor az apja tulajdonát képezte, akkor igencsak érthető az a szomorú tény, hogy bizony néha nem igen volt kedve dolgozni. A Makk hetes a környék egyik leglátogatottabb étterme volt régen is és mai is. A közönség mindig vegyes volt. Mivel két iskola is volt a környéken, hétköznap főleg tanárok és diákok látogatták. Este jöttek a nyugdíjasok – akik itt jöttek össze egy kis tereferére, kártyázgatásra – meg a fiatalok. Nyáron a kerthelyiség szinte mindig tele volt. Hétvégenként alig lehetett asztalt kapni. Kirándulók és helyiek tértek be ebédelni, vagy egy jó pohár sörre vagy fröccsre. A háború befejeztével ő állt be apja helyett és vezette az üzletet. Az államosítás után, mikor állami tulajdonba vették, hosszas vita után engedélyezték, hogy ugyanitt koptassa a padlót és ne másik étteremben. Igaz, lefokozott sima pincérként, de lassan sikerült magát bedolgoznia annyira, hogy főpincéri státuszt kapott. Üzletvezetőnek természetesen soha sem nevezték ki, mert állandóan éltek a gyanúval, hogy akkor majd saját zsebre fog dolgozni. De mint főpincér is elég szép „borravalókat” kapott a régi visszajáró vendégektől. Egyszer egy ellenőrzés során az üzletvezető behívatta az irodába.

– Ede! – szólt hozzá. – Az elvtársak tudni szeretnék, mennyi borravalót kapsz naponta. Fordítsd ki a zsebeidet.

– Nézze üzletvezető elvtárs, ezt kikérem magamnak. Én nem vagyok csaló és még kevésbé tolvaj. Tudom, hogy egy öntudatos munkás nem fogadhat el „borravalót” a vendégektől. De nem sérthetem meg őket, csupán azért fogadom el tőlük. És ne tessenek haragudni, mindenki elfogadja azt pár fillér borravalót.

– Ne tartson előadást itt nekünk. Mutassa, mennyi pénze gyűlt eddig össze. Tudjuk, hogy maga volt a valamikori tulajdonos, örökölte az apjától, tehát nem munkásosztálybeli.

Ede kiszórta az asztalra az aznapi pénzét. Valami ötven forint volt.

– Na most akkor a jövő hónaptól áthelyezzük egy másik vendéglátóipari egységbe. Másnak is szüksége van pénzre. Majd ott mutassa meg, hogy mennyit tud összeszedni.

– Ha áthelyeznek, ott sem fogok panaszkodni. Maguk két dolgot nem vehetnek el tőlem: a fejemet és a modoromat. A többi mind a maguké lehet. Viszont ha a forgalom le fog esni a minimum alá, akkor ne nekem tegyenek szemrehányást.

Edét áthelyezték egy külső Váci úti kocsmába csaposnak. Kevesebb volt a pénze, de panaszra nem volt oka, mert hamar megkedvelték és a vagányok mindig adtak egy–két forintot pluszba.

A Makk hetes forgalma teljesen visszaesett. A régi szakácsot és a két pincért vonták felelősségre, hogy mit csinálnak, mit szabotálnak.

– Kérem szépen, mi arról nem tehetünk, hogy a vendégek nagy része az Edét keresi és Ede nélkül nem megy az üzlet.

– Mit csinált itt az, az ember, amit maguk nem tudnak? Az étel ugyanaz, az árak változatlanok, miért nem megy a bolt?

– Nem tudjuk. De ha esetleg az Ede visszajönne, akkor talán ismét menne.

A revizorok végül is úgy döntöttek, hogy visszahelyezik Edét az eredeti helyére. Mielőtt azonban visszavették, az egész üzletet felújították, ne mondja azt, hogy lerobbantották az üzletet, és azért nem megy. Sok változást nem eszközöltek. Kicsivel bővítették a területet és a konyha egy nagyobb légelszívót kapott.  Ede visszajövetelével kezdtek visszaszivárogni a régi vendégek, ismét fellendült a forgalom. Persze hiába volt minden igyekezete, ő csak az Ede maradt, a főpincér. Volt egy vendég, aki a környék notabilis vendégei közé tartozott. Egyedül élt már évek óta és mindig ide járt ebédelni. Csak Ede szolgálhatta ki. Agilis volt, mert mindig belekötött valamibe. Hol az étel izét kifogásolta, hol az adag mennyiségét, de soha nem hagyta szó nélkül a szolgáltatást. Senki sem szerette kiszolgálni, ha Ede éppen szabadságon volt, vagy esetleg aznap éppen nem volt szolgálatban. Ilyenkor mindig rettegtek a pincér kollegák, hogy a vén haspók most mibe fog belekötni. De egyet nem lehetett tőle elvenni. Mindig mindenkinek adott borravalót. Ha nem is sokat, de adott. Edének volt egyedül nyugalma és türelme vele foglalkozni. Csak azt utálta ő is benne, hogy állandóan kötekedett és gyakran kétszer háromszor is meg kellett tennie ugyanazt az utat a konyha és a vendég asztala közt. Idővel persze megszokta ezt is. Szinte együtt öregedetek Ede és ez a vendég. Több mint valószínű, egykorúak voltak. Elérkezett Ede életébe is az a bizonyos kor, amikor végre szegre akaszthatja a fehér köpenyt. Nem bánta, ámbár szívesen folytatta volna, mert nem érezte magát még öregnek. Az ötvenöt évével még túl korainak érezte a nyugállományba vonulást. Elérkezett az utolsó szolgálati nap. Délben tele volt az üzlet, Ede alig győzte. Úgy egy óra felé betoppant az illető úr is.

– Ede legyen kedves – szólította az asztalához.

– Mit hozhatok a kedves vendégnek?

– Egy újházi tyúkhúslevest sok tésztával.

– És utána?

– Majd még meglátom. Először hozza a levest.

Ede hátra ment a konyhába és utána a tálcán kiegyensúlyozta a vendégnek a kért levest. Az asztalához érve pedig betálalta a leveses tányérjába.

– Jó étvágyat.

Alig ment el pár lépést az asztaltól a vendég utána kiabált.

– Ede mit hozott nekem? Ez a leves olyan hideg, hogy jégcsapok úsznak benne.

– Ami azt illeti, igaza lehet a kedves vendégnek, mivel fagyasztott tyúkból készült, de azonnal intézkedem.

Elvette a tányért a vendég elől és indult vissza a konyhába. Beletöltötte a tányér tartalmát egy lábasba még kis levest adott is hozzá, és forrásig melegítette.

– Mit forralod azt a levest? – szólt rá a szakács. – Ott a mikró miért nem abba teszed? Kevesebb pepecs.

– Hagyd csak ez egy extra kérés.

A forró levest kiöntötte egy levesestányérba és már sietett is vissza a vendégéhez.

– Tessék parancsolni, remélem így megfelel.

Választ sem várva elindult vissza a konyha felé és útközben elkezdte már gombolni a pincérkabátját. Még el sem érte a konyha bejáratát, mikor egy velőtrázó ordítás hasított bele az étterem csendjébe. Ede megfordult és látta, amint a vendég hadonászik a leveseskanalával és próbál kiabálni, a forró leves leforrázhatta a torkát, mert már csak tátogott elvörösödött arccal, de egy hang nem csúszott ki többé a torkán. Ede bement az üzletvezetőhöz szegre akasztotta a kiskabátját és csak annyit mondott.

– Végeztem Dezső. Holnaptól már nem lesz gondjuk a kedves vendégre. De én sem leszek. A viszont látásra.

Két év semmittevés után amikor elkezdődött a nagy „privatizáció” kis spórolt pénzéből megvásárolra a régi apai örokségét és fiának adta. A név minden maradt. Csak egy táblát akasztottak ki az üzletbe a következő szöveggel: Nálunk a vendég császár, minden kérést teljesítünk. Az ebből adódó „kellemetlemségekért” felelősséget nem vállalunk. A vezetőség!

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.