Mallarménak különös helyzete van az irodalomtörténetben. A francia költ?k legjava már életében vezéralaknak tekintette. „A szimbolizmus pápája” – ez volt a megtisztel?, de egy kicsit mégis gúnyneve. Tisztel?inek jó része alig-alig olvasta végig a bámulva csodált verseket. A legf?bb m?vekb?l nagyon kevesek értették – vagy sejtették – meg, mir?l is szólnak. Majd az egymást követ? nemzedékek örökölték a tiszteletet is, az alig értést is. Amikor a XX. század elején Apollinaire új költ?i hangon szólal meg, amelyet ? és nyomában az egész irodalmi szakma szürrealizmus-nak nevez, akkor úgy t?nik, hogy ezzel kezd?dik a modern költészet. Ámde maga Apollinaire azt állítja, hogy ? és mindenki, aki vele tart, Mallarméval kezd?dik. Tehát t?le kell számítani a modern költészetet. Viszont Mallarmé véleménye szerint az ? költészete Baudelaire folytatása. – Vagyis azt mondhatjuk, hogy a modern költészet – Franciaországban és világszerte – akkor kezd?dött, amikor Mallarmé megismerte Baudelaire-t és megrészegült t?le.
Stéphane Mallarmé (IPA: [malaÃ?â?¬Ã?Ë?me], eredeti nevén Étienne Mallarmé, Párizs, 1842. március 18. – Valvins, 1898. szeptember 9.) francia költ? és kritikus.
Élete
1842-ben született Párizsban, hatéves korában elvesztette édesanyját, nagyszülei nevelték, er?sen vallásos szellemben.
Szül?k, nagyszül?k keresked?k vagy tisztvisel?k voltak, olyan polgárok, akik meg voltak gy?z?dve, hogy aki pedagógusnak megy, az eljegyzi magát a szegénységgel. (Persze ebben volt és van is némi igazság, már az ókori latin közmondás is figyelmeztet, hogy „Akit az istenek gy?lölnek, abból pedagógust csinálnak”.) Az alig felserdült fiatalember új életcélja már nem egy meghökkent? pályaválasztást követett. Ötéves volt, amikor anyja meghalt, az apa rövidesen újra megházasodott, és a fiút ett?l kezdve az anyai nagyszül?k nevelték. Az árva fiú magányosságát az olvasás és az imádság enyhítette. Apja, nagyszülei templomba járó buzgó vallásos lelkek voltak. Az olvasás – a versolvasás is – nemzedékr?l nemzedékre örökl?dött az igényes polgári körökben. És amikor Mallarmé gyerek volt, Franciaországban a legtöbben és legtöbbet Béranger verseit olvasták. A lelkekben jól megfért együtt a Biblia meg a templom áhítata és Béranger ellenzékisége, ami néha forradalmiságig lángolt fel.
A serdül? fiú áhítatosan járt misékre, lelkesen olvasta Béranger-t, és titokban maga is kezdett verseket írni. Ezeket nem ismerjük, mert amikor 24 éves korában tizenegy, már érettnek min?sített költeményét egy folyóirat közölte, a többit, az el?z?eket a költ? t?zre dobta. Nem ismerjük tehát az el?zményeket, a fejl?dés útját, amely a Mallarméra jellemz? tökéletességig eljutott. Azt azonban tudjuk, hogy 12 éves korában azt közölte családjával, hogy vagy Béranger nagyságú költ? lesz vagy püspök. A hitbuzgó família tisztelte a püspököket, de azért mégsem adták papnak a rokonukat. Béranger nevét is tisztelték, de még kevésbé szánták költ?nek a fiút. ? azonban még kés?bb is szeretett volna pap lenni, de a felmen?knek egy darabig még hatalmukban állt, hogy ezt megakadályozzák. Hanem amikor befejezte a középiskolákat, már nem volt erejük az id?seknek, hogy véghetetlenül akadékoskodjanak..
Mallarmé tehát angol nyelv és irodalom szakos középiskolai tanár lett. Még azt is ki tudta er?szakolni, hogy közben egy évet Angliában töltsön, angol egyetemen ismerkedjék a valódi angol nyelvvel. 22 éves f?vel már angoltanár volt egy vidéki gimnáziumban. Több városban tanított egymás után, míg végre Párizsba kerülhetett. Megbecsült nyelvtanár volt mindvégig, hamarosan kiadók is felkérték, hogy angol klasszikusokhoz írjon el?szavakat. Angol szerz?kr?l szóló kistanulmányai végül sokkal vastagabb kötetet töltöttek meg, mint összes irodalmi m?vei együttvéve. Pedig élete java részét foglalta le a versírás és a versek javítása, módosítása. Van olyan szonettje, amelyet újra meg újra el?vett, és csak hat év múlva találta befejezettnek, akkor adta folyóiratnak, hogy közölhetik.
De még fiatalember volt, alig frissen diplomás tanár, amikor megint meghökkentette családját.
Bejelentés nélkül megn?sült. Egy szegény leányt, méghozzá német leányt vett feleségül. Nevel?n?, vagyis félig-meddig cseléd volt: német is, cseléd is, szegény is — csupa felháborító jelz? egy francia polgárcsalád számára. Talán több is volt a lázadás, mint a szerelem. De törhetetlenül következetes volt, kitartott az asszony mellett akkor is, amikor már híres költ? volt, akkor is, amikor egymást követték szép szeret?k és reménytelen lángolások. Úgy látszik, az asszony méltányos volt férjéhez, hálás lehetett neki a társadalmi emelkedésért. Nyilván a férjet sem izgatta, hogy felesége hogyan él, amikor ? éppen más hölgy legyez?jére ír szellemes versikét (három ilyen legyez?re jegyzett kis költeménye maradt ránk
Hogy eltartsa feleségét, angol nyelvtanár lesz vidéken, majd két évtized múltán Párizsban sikerül tanári állást kapnia. (A Condorcet líceumban, majd a Janson de Sailly gimnáziumban, kés?bb a Rollin kollégiumban tanít). Nappal tanított, éjszaka otthoni dolgozószobájában alkotott. Kiegyensúlyozott életet élt, idejét munkahelye és családi otthona közt osztotta meg. Mestereinek Baudelaire-t és Poe-t tartotta. Legendás m?gonddal alkotott, verseit minduntalan csiszolta. Életm?ve mindössze egy vékony kötet. Egyesek szerint Mallarmé tökéletes ellenpéldája annak, hogy az ihlethez „élni” kell.
1866-ban megjelent az az els? vállalt 11 költemény. A „Parnasse contemporain” cím? folyóirat közölte. Nevezetes orgánum volt ez. A kor költ?fejedelmének tartott tudós-múzeumigazgató Leconte de Lisle szerkesztette, olyan népszer? költ?k írtak bele, mint Verlaine, Sully Prudhomme, Hérédia. Itt indulni azonnali rangot jelentett. A folyóirat címér?l nevezték munkatársait „parnasszisták”-nak. Ezek mind a versformák mesterei voltak. Olyan lírát igyekeztek kialakítani, amelyben a költ? tárgyilagosan ragadja meg a tapasztalható világot vagy a felidézett emlékeket. Számos jelentékeny francia költ? indult a parnasszisták közt, sokan túl is léptek a parnasszizmuson. Mallarmé indulásakor nagyon megfelelt Leconte de Lisle-nek és munkatársainak. Azonnal sikere is volt az igényes olvasók körében. De rövid évek alatt Mallarmé is háta mögött tudta ezt az indulást a 11 verssel. ? maga is csak els? korszaknak tekintette fejl?désében. Úgy is ?rizte meg az irodalomtörténet, mint els? korszakot. A következ? években öngyötr? lassúsággal dolgozott ki néhány nagy költeményt. Igazi szimbolista világ-tükröztetések voltak, leghíresebbek a „Herodias” és „Az egy faun délutánja”. Mégse mindenki érti, hogy melyik célzás mire is céloz. A költ? tudatosan halmozza a szavak és a képek többértelm?ségét. A többször átdolgozott, kiegészített „Herodias” teljesen sohase készült el. Töredékként adta végül is közre. Az „Egy faun délutánja” azonban tökéletes egész. Görög mitológiai környezetbe játszódó képzeletbeli történet a furulyázó faunról, aki el akarja érni a táncoló, kerget?z? nimfákat, ámde ?k elérhetetlenek. Általában úgy értelmezik, hogy a költ? vágyódó lelkének képpé változtatása ez a zenei hatásnak is, színes látomásnak is múlhatatlan remekm?. De ezt nem közölte a „Parnasse”. Sully Prudhomme úgy tiltakozott ellene, hogyha ezt a lap közli, akkor ? kiválik a szerkeszt?ségb?l. Tehát nem itt jelent meg, hanem külön díszes kiadásban Manet illusztrációival. Manet Mallarmé legjobb barátai közé tartozott. Az a szép hölgy, aki alighanem a legtartósabb szeret?je volt a költ?nek, hozzá szólnak azok a legyez?re írt versek, el?z?leg Manet modellje és persze szeret?je volt. A fest? mutatta be, és az igéz? és tüstént megigézett n? a fest?t?l átpártolt a költ?höz. Nem támadt harag közöttük, szokásos volt az ilyesmi a m?vészvilágban.
Mallarmé sz?k körben már az els? jelentkezés óta megbecsült költ? volt. Ezzel az „Egy faun délutánjá”-val emelkedett az elismert legnagyobbak közé. Akik nem értették, mir?l is szól, azok is elragadtatottan beszéltek róla. A köréje gy?l?ket lebilincselte nagy m?veltsége és világos magyarázókészsége. Már rég nem akart pap lenni, de modorában mindig volt valami papos, kinyilatkoztató. Szívesen vették körül, ? pedig szívesen látta ?ket maga körül. Kedd esténként rendszeres fogadónap volt a lakásán. Fiatal írók, költ?k, néha fest?k is körülülték a tanár urat. Megbeszélték az irodalom, a m?vészetek ügyeit. Mallarmét tekintették mesterüknek a francia szimbolista költ?k, de külföldiek is, franciák közül Henri de Régnier, Francis Vielé-Griffin, Saint-Pol-Roux, Paul Valéry, s jött a belga Verhaeren, az angol Oscar Wilde, a német Stefan George.
Kevés barátja volt, de azokkal igen jó kapcsolatot ápolt, köztük volt Villiers és Mendès. Tíz éven át naponta látta Manet fest?barátját, barátságuk Manet haláláig tartott. A költészet és a festészet nagy mesterei kiválóan megértették egymást, 1876-ban Manet képen is megörökítette Mallarmét, ráadásul olyan festményen, amely az impresszionizmus egyik nyitánya.
.
.
.
Manet: Stéphane Mallarmé
.
Túl az ötvenedik évén, mint örökséget, rendezni kezdte költ?i életm?vét. Ez alkalom volt rá, hogy újra szóról szóra, sorról sorra megint átnézze, újraértékelje, amit egykor írt.
Amit amaz els? 11 vers el?tt írt, megsemmisítette, még csak azt sem tudjuk, mennyi és milyen lehetett ez az el?játék a halhatatlansághoz. Azután ? maga osztotta három korszakra, amit írt. Akkor 42 darabot tartott méltónak a múlhatatlanságra. Melléjük sorolta azonban azokat a lírai szövegeket, amelyeket „Költemények prózában” címszó alatt rakott rendbe. Ezek nem szabad versek. Ritmikájuk, szöveghullámzásuk szándékosan távol áll a versritmikáktól. Választékos prózában írt hangulatképek, pillanatnyi benyomások, esetleg apró események, a példakép itt is Baudelaire volt. Neki „A romlás
virágai” mellett a másik költ?i kötete a „Kis költemények prózában”. Hamarosan Turgenyev-nek is volt egy gy?jteménye, amelyet „Költemények prózában”-nak címzett. Talán a nagy meseíró Andersennek az a gy?jteménye, amelyet „Képeskönyv képek nélkül” címmel adott közre, szintén Baudelaire ihletettségében készült. És majdnem bizonyos, hogy Oscar Wilde ugyanilyen cím? lírai prózagy?jteménye közvetlenül Mallarmé hatására született meg. Hiszen a Párizsba gyakran átlátogató Wilde gyakori vendége volt a nevezetes keddeknek. Az ott nevel?dött nemzedékb?l Paul Valéry vitte tovább legh?ségesebben a mester emlékét és stílusának tanulságait. Valéry id?vel nagy tekintély? alakja lett a francia irodalomnak. Mindhalálig vallotta, hogy Mallarmé tanítványa, hagyományának ?rz?je.
1894-ben nyugalomba vonult. 1898-ban, Valvins-ben halt meg.
.
.
.
Auguste Renoir és Stéphane Mallarmé Manet szalonjában
Igaz, hogy id?vel halála után találtak néhány verset és néhány költeményt prózában. Ezeket hozzásorolták az eredeti – az általa összeállított – gy?jteményhez. De az egész költ?i életm? alig tesz ki 70 költeményt és összesen 12 költeményt prózában. Ilyen kis csomaggal is be lehet jutni a halhatatlanságba.
Stéphane Mallarmé
Tengeri szél
(Brise marine)
Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem ,hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
Ott fürdik szívem is; nem tartja vissza már
sem itt a régi kert, melynek szemünk a ráma,
sem- óh ti, éjszakák!- lámpám fénypusztasága
üres papíromon, melyet hószíne véd,
sem ?, az ifjú n?, szoptatva gyermekét.
Megyek. Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj sz?zi, messze partra!
konok, kemény remény keserve s búja rág,
vágyom a keszken?k utolsó búcsúját!
Futó árboc, vihar csalétke!…tán enyém is
hajótörésbe jut,talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan, s sziget sose lát…
De hallga, halld szivem a matrózok dalát!
Illyés Gyula fordítása
Költészete
„Megnevezni egy tárgyat annyi mint megsemmisíteni a költemény élvezetének háromnegyedét, amelyik abban áll, hogy lassan-lassan kitaláljuk: szuggerálni a tárgyat, ez az igazi álom.” [6]
Mallarmé az, aki „megcsinálja a szimbólum metafizikáját.” (Komlós Aladár) Legendás m?gonddal írt: szerinte egyetlen szót sem szabhat meg a véletlen egy versben. ? alkotta meg a „poésie pure”-t, azaz a „tiszta költészetet”, ami annyit tesz – az ? szavaival élve – hogy a versbe beleteszünk egy nagy adag homályt, ami által csak a kiválasztottak számára lesz érthet?. Mallarmé tudatosan törekedett az érthetetlenségre: fölháborítónak tartotta, hogy minden „ágrólszakadt paraszt” megértheti a legnagyobb m?vészek gondolatait. Állítólag, amikor egy újságíró Verlaine temetésén el akarta kérni a gyászbeszédet, ezt mondta: „Várjon, hadd rakjak bele egy kis homályt!” A „tiszta költészet” tulajdonképpen a l’art pour l’art radikálisabb formájának is tekinthet?: itt az öncélú szépség maga az érthetetlenség.
Utolsó költeményeinek egyike, a Kockadobás költ?i végrendeletének is tekinthet?. E költemény sorai nem a megszokott tipográfia szerint helyezkednek el, képversként jelenik meg, ami a szabad vers és a prózavers korabeli tendenciáival korrelál. Somlyó György Apollinaire majdani képverseire utalva jelzi, hogy Mallarmé „kimozdította több évezredes stabilitásából az olvasmányt.”[1]
un coup de dés jamais n’abolira le hasard, 1897
Verseit több híres zeneszerz?, köztük Debussy[2], Ravel[3] zenésítette meg.
Mallarmé m?fordítással is foglalkozott, Poe m?veit fordította franciára, 1875-ben kiadták a The Raven m?fordítását, a m?vet Mallarmé fest?barátja, Manet illusztrálta.[4]
Magyarországon el?ször azokat a költeményeit fordították le a Nyugat körében, amelyeket még fiatalon, Baudelaire hatása alatt írt. Összes költeményeinek tolmácsolására Weöres Sándor vállalkozott az 1950-60-as években. 1985-ben Tellér Gyula fordításában jelent meg Kockadobás címen egy Mallarmé kötet.[5]
Ismertebb versei
Tengeri szél (Brise marine)
Sóhaj (Soupir)
Hérodiade, (1864-67)
Egy faun délutánja (L’apres-midi d’un Faune), (1865)
Edgar Poe sírja (Le tombeau d’Edgar Poe), (1876)
E sz?z, e szertelen (Le Vierge, le vivace), (1885)
Kockadobás soha nem törli el a Véletlent (Un coup de dé n’abolira jamais le hasard), (1897-98 körül)
Látomás
Stéphane Mallarmé
Ablakok
Únván az ispotályt, a búsat, hol a függöny
Sivár fehérje közt avas tömjén lebeg,
S hol a kopár falon csüggedt feszület függ fönn, –
Hátat fordít sunyin a félholt, vén beteg,
S ablakhoz vánszorog: sütkérez teste romja, –
De f?, hogy látja még, ott künn a nap virúl!
Fehér haját s aszott csont-arcát vágyva nyomja
Az üveghez, mely a friss fényben ég s pirúl!
S szájával lázasan a kék azúrba vájna,
Mint ifjan, hajdanán, ha szítta szép szüzek
Lágy b?re kincseit… míg mocskos lesz a fájva
Tapadó csók nyomán a langy arany üveg…
S ujjong, hogy él, noha testét szent olaj kente
S gyötörték gyógyszerek, kongó órák s a bús
Ágy s köhögés… s ha künn vérzik a naplemente,
Szeme a fénybefúlt tet?n túl, messze, dús
Arany hajókra lát: az égen, hattyuszépen
Bibor- s illat-habon aluszik mindahány,
Ringatva sárga, szép villámot dús ölében,
S halk terhük rest teher, csupa emlék talán!…
Igy én, utálva már az Embert, kit vad lelke
Boldogság-vályuhoz fetrengni s falni hajt,
S ki egyre szimatol, moslékot merre lelne,
Hogy n?sténye egyék és szoptassa a fajt,
Futok s fogózkodom minden ablak-keresztbe,
Hol elfordúlhat a lélek az éktelen
Létt?l: gyúl az üveg, sz?z harmatban feresztve,
Arany hajnalt ragyog reá a Végtelen,
S tükrén angyal vagyok!… és létem halni némúl…
– M?vészet, Misztikum: oh mind-mind ablakok! –
S új, szebb létre kelek s álmom, dús diadémúl
Viszem, egek egén, hol a Szépség ragyog!
De jaj, felémelyeg a szívem igy is néha,
E menhelyen, hiszen mégis a Rög az úr!
Orromba b?zöl a Butaság hányadéka
S be kell fognom, mikor legkékebb az azúr!
Oh Én-em, aki fájsz, lehet-e menekülni,
Betörni üvegünk, mit beszennyez a Rém? –
Megszökni, tolltalan szárnyunkkal elrepülni,
– akár zuhanni is, örök terek ürén? –
Tóth Árpád fordítása
Jegyzetek és források
1. Világirodalom i.m. 671.
2. Soupir (Sóhaj); Placet futile; Éventai (Legyez?k) c. verseit
3. Soupir (Sóhaj); Placet futile; Surgi de la croupe et du bond c. verseit)
4. Le Corbeau
5. Mallarmé, Stéphane: Kockadobás. (Költemény). [Franciából] ford., tanulm. Tellér Gyula. Budapest : Helikon, 1985. 59 o. ISBN 963-207-876-4
6. Mallarmé: „Sur l’évolution littéraire”, in: Euvres ComplÃ?Âtes, BibliothÃ?Âque de la PléÃ?Âade, Paris, 1945, 869. Az ellentmondás posztmodern formáját egy teoretikus úgy fogalmazza, hogy a „csend” immár nem egyszer?en tárgyra vagy eseményre utal, hanem ennél több: „silence creates anti-languages”, „ellen-nyelveket teremt”, in: Ihab Hassan: The Dismemberment of Orpheus. Toward a Postmodern Literature, Oxford University Press, New York, 1971, 13.
Stéphane Mallarmé költeményei / versford. Weöres Sándor ; prózaverseket ford., utószó, jegyz. Dobossy László ; ill. Martyn Ferenc. Budapest : Magyar Helikon, 1964. 152 o.
Dobossy László: A francia irodalom története. 2. köt. Budapest : Gondolat, 1963. Mallarmé l. 236-240.
Világirodalom. Szerk. Pál József. Budapest : Akadémiai Kiadó, 2005. ISBN 963-05-8238-4 Mallarmé l. 670-671.
Hendrik Lücke: Mallarmé – Debussy. Eine vergleichende Studie zur Kunstanschauung am Beispiel von „L’Après-midi d’un Faune“. (= Studien zur Musikwissenschaft, Bd. 4). Dr. Kovac, Hamburg 2005, ISBN 3-8300-1685-9.
wikipedia.org
literatura.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
