Így hívták egy egykori ismerősömet, ilyen hétköznapi néven: Horváth Péter. Talán a mai kiszámíthatatlanul rohanó világban furcsa cím egy talán furcsa névből adódóan. Vajon miért beszélek pontosan most erről, mikor nekem már amúgy is mindegy. Persze tudom, soha semmi sem mindegy, maximum egy-két dolog. Esetleg – mondjuk az egy, a kettő talán mégsem – viszont az egy, ha többedmagával van jelen, nos ő már tényleg mindegy. Úgy értem, ha például az egy után ismét egy, következik. Esetleg, ha előtte volna még egy egyes… például mondjuk tizenegy, vagy száztizenegy és így tovább. Maximum még a végtelen egyes utolsó tagja, amely azonban minden bizonnyal eggyel több a sorrendben előtte elhelyezkedő, ám bizonyára eggyel kevesebb számnál.
A számok azonban már csak ilyenek, nem úgy, mint a nevek. Így például Kovács Péter, Molnár Béla, Kiss Pista, vagy akár: Horváth Péter. Ez utóbbiról jut eszembe, hogy volt még az amatőr irodalmi mozgalom keretén belül, az egyik amatőr színpadnál is pont egy Horváth Péter nevű amatőr színjátszó. De mindez teljesen mellékes a történet szempontjából, hiszen bárki lehetne Horváth Péter. Csupán jókor kell jó helyen lennie. Így például bőven elegendő, ha Horváth Péter születésekor pontosan jelen van, mint a születés örömteli pillanatát jó szándékkal, ám tehetetlenül elszenvedő résztvevő, és máris adott egy Horváth Péter nevű, valóságos személy.
Mindenesetre lehet akár érdekes, felettébb érdekes is, főleg, ha jó abban, amit tesz. Mondjuk az amatőr színjátszásban.
Tehát: Horváth Péter, az egykori színjátszótárs, akit egy másik, egy – hogy úgy mondjam – „ellenlábas” színjátszó csapat tagjaként ismer meg az ember, mikor belekerül az amatőrködésbe.
A neve címként talán szokatlan: el is képzeltem, vajon mit mondana, minderre, ő maga, vajon furcsának találná, vagy számára mindez már megszokott dolog, hiszen mint tudjuk, bizonyára az ő számára is egyre több furcsaság tűnik fel, lépten-nyomon. Sokszor még álló helyzetben is. Mondjuk egy autóbuszmegállóban várakozva.
Ez azonban már csak így van: mindig kell valamit várni. Sok esetben még váratlan dolgok is tarkíthatják az eseményeket. Mégis én, a magam részéről hiszek abban, hogy „jót” kell várni.
Vártam is egy jót, először az orvosnál, ahova valami szezonális betegség miatt látogattam el, a megadott pillanatban. Újabban csak bejelentkezik az ember, akár telefonon keresztül is, tehát csak időpontot kérve bejelentkezik és kap egy időpontot. Esetleges elfeledkezéskor érdeklődve: egy másik, de legalább néhány héttel későbbi időpontot is akár. Ezek azonban nem tartoztak történetünk lényegi részéhez, ezért inkább – az olvasó türelmével sem visszaélve – folytatnám:
A betegváróban többen voltak. Unalmukban várakozással próbálták meg az időt elütni, valamint olvasgattak. Nem könyvet, a hely erre nem bizonyult a legmegfelelőbbnek, hanem feliratokat, melyek nagyrészt a falakat, azaz melyek a falak nagy részét fedték. Az egyik, talán a legszembetűnőbb helyen levő, melyet jómagam is elolvastam, hirdette segítő szándékkal, hogy: „… nem érkezési sorrendben történik…” Tanúsíthatom, magam is: a felirat a valóság történéseiből merítette tartalmát, több későn érkező is bebocsátást nyert, mintha mi sem történt volna. Ekkor váratlanul hozzám lépett Horváth Péter:
– Elnézést, most ki lesz a következő?
– Horváth Péter? – tettem fel meglepetten a kérdést. – De régóta nem találkoztunk!
– Ez valószínűleg így lehet… (Arcán tanácstalanságot fedezhettem fel. Hogy megváltozott – gondoltam).
– Nem az egykori Fonómunkás színpad tagja voltál?
– De igen… miért, csak nem a Vasas színpadból ismerjük egymást?
– Könnyen lehet. Még játszottunk is együtt, az egyik közös fellépésen… Én játszottam a tábornok szerepében, ha emlékeim nem csalnak… Az „Artúr király hosszú élete” című darabban.
– Az jó előadás volt, persze a darab sem volt semmi… Azt hiszem, azonban, itt valami félreértés lehet. Szerintem mi soha nem játszottunk együtt.
– Én voltam a szereposztás szerinti tábornok!
– Nem, egészen más alakította azt a szerepet, sőt: szerintem mi még az életben nem találkoztunk, sehol! Méghogy közös szerep! (maga elé: „micsoda pofa! Na de még ilyent!) Minden jót uram, viszont látásra!
Legutóbbi módosítás: 2010.03.09. @ 17:20 :: Berta Gyula
