Széphistóriák III. 2.

*

 

2.

Szombaton korán el is indultunk. Én már jártam a Golánon, de anyám még nem. Reggel nem volt annyira meleg, így odafele az utazás kellemesen telt el. Mire megérkeztünk már tűzött a nap.

Megálltunk, mert sokan akartak vásárolni ezt–azt, ahol szombatonként a druzok piacolnak.

A „végállomás” majdnem fent a határon volt, Banjaszig mentünk, ahol lehet fürödni is, akinek kedve van.

Volt vagy dél, mire odaértünk. Rajtunk kívül még sok turista kívánt a természet lágy ölén hétvégezni. Kerestünk egy árnyékos helyet és „tábort vertünk”.

Anyám és én mindenfélét csomagoltunk. Hideg csirke, hal, saláta és üdítő. Gyümölcsöt nem tudtam már venni. Katiék is fel voltak szerelkezve mindenfélével. Én azért nem felejtettem el jópár palacsintát is legyártani édességnek. Nekiálltunk falatozni. Miután befejeztük, Katival elmentünk kicsit sétálni.

Teli pocakkal nem jó fürödni. Kicsit le kellett járni, mozogni, meg kellemesebb a hűs erdő, mint a víz.

Szerencsére Tom és Éva nem jöttek velünk. Jól bent jártunk az erdőben.

– Mikor akarsz visszafordulni?

– Ráérünk nem? Én nem hiszem, hogy fürdök. Nem rossz ez a víz, különbben is gyógyhatású, jó minden nyavalyára, de túl sokan vannak.

Egy fatönkre települtem le és Kati meg az ölembe ült. Mind a ketten fürdőruhában voltunk. Elkezdtünk enyelegni, és hamar egymásba gabalyodtunk.

– Itt bárki jöhet – állított le Kati.

– Na és. Nem vagyunk fából, és ha kíváncsi, akkor láthat egy kis műsort is.

– Nem szégyenled magad itt mindenki szeme láttára?

– Ki a franc fog erre járni? Aki esetleg mégis, az ugyanezért csörtet be ide az erdőbe, nem másért.

Egy darabig ellenkezett, de végül is teljesen átadtuk magunkat az élvezetnek a természet lágy ölén. Valószínű, hogy el is aludhattunk, mert mikor felébredtünk, már nem állt olyan magasan a nap. Rá is néztem az órámra.

– Fél négy. Gyere, menjünk vissza lassan. Öt felé indulunk vissza, és nem akarom, hogy keressenek minket. Összeszedelőzködtünk, és mire visszaértünk Tom és Éva is éppen akkor érkeztek. Biztos ők is etyepetyéztek – gondoltam magamban, habár Éva igyekezett tartózkodó maradni, ha mi is ott voltunk.

– Merre jártatok? – kérdezte Tom.

– Erre–arra, és amerre a kutya sem járt.

– Figyelj egy percre, akarok valami fontosat mondani neked.

– Na mi az a fontos, ami nem várhat hazáig?

– Menjünk egy kicsit távolabb, nem akarom, hogy mindenki hallja.

– De titokzatos vagy.

El is indultunk, mintha cigarettázni mennénk. 

– Te meddig jutottál Katival?

– Ezt, hogy érted? Miért fontos az neked? Köteles vagyok erről beszámolót tartani? Magánügyem nem? Még az anyám sem mer ilyent kérdezni tőlem. Te tiszta dilis vagy. Ittál valamit?

– Nem kell felkapni a vizet annyira. Éva egy rámenős csaj. Nem látszik rajta, de már nem fiatal. 28 éves és szeretné tudni, hogy most komolyak–e a szándékaim.

– Ajaj, én ebből kimaradok. Se tanú, se semmi nem akarok lenni.

– Nem is kell. Csupán arra kért, hogy nyilatkozzak az anyjának.

– Szevasz öreg, neked nagyon el akarják kapni a fejedet.

– Nem egészen. Addig nem akar velem lefeküdni, amíg nem jegyzem el.

– Te meg marha, hajlandó vagy erre. Én nem hagynám magamat így zsarolni. Most már értem, miért kérdezted, meddig vagyok Katival. Jól megvagyunk, de én nem akarok nősülni. Ő már célzott rá, hogy kéne szólni, meg jó is lenne, ha esetleg a bevonulás előtt már összeházasodnánk. Én viszont nemet mondtam. Nem akarok úgy bevonulni, hogy már nős vagyok. Ki tudja. Most úgy érzem, meg ő is, hogy húha, de összeillünk, de ha valamit erőltetnek, az nekem már savanyu. Ezt meg is mondtam neki, aminek nem nagyon örült.

– Egy eljegyzés még nem esküvő.

– Minek ez a felhajtás? Ha nem hajlandó most, gondolod az eljegyzés után hajlandó lesz? Egy karikagyűrű nem garancia semmire sem.

– Én tényleg komolyan akarom őt. Le is szállnék a hajóról, mert persze, hogy a kettő nem menne együtt, hogy feleség is meg tenger is.

– Te dolgod. Ha annyira akarod, ám csináld. De miért kellek ehhez én is?

– Eljegyezhetnéd Katit!

– Én? Most mondtam, mi a véleményem erről. Felejtsed el.

 

Kati megtudhatta Évától, hogy mire készülnek és folyamatosan nyúzott vele.

– Nem akarlak kényszeríteni, de jó lenne velük együtt tartani az eljegyzésünket.

– Mondd nagyon sürgős? Remélem, nem vársz gyereket, mert akkor egyenesen mehetünk a rabbihoz is.

– Dehogy is. Anyám agyonverne, ha ilyen csak szóba is kerülne. Én csak azt szeretném, ha együtt lenne. Kevesebb pénzbe is kerülne.

– Miért? Csak nem valami nagy banzájt akartok rendezni? Ez még nem esküvő lenne.

– Nem, de a rokonokat, ismerősöket akkor is meghívnánk, ez olyan húsz–harminc ember.

– Na ne, ez túlzás. Nem, mintha nem szeretnélek, de mondtam, házasság csak akkor, ha leszereltem. Nem akarok se özvegyet, se árvát hagyni magam után és főleg nem anyám nyakára.

Húzta az orrát, de nem mondott semmit. Én meg azon morgolódtam magamban, hogy mi a fenének kezdtem én egyáltalán ezzel a lánnyal. Még a kibucban figyelmeztettek, vigyázzak az itteni lányokkal, mert a legtöbbnek egy célja van csak: minél hamarabb férjet szerezni.

Másnap a munkában olyan voltam, mint akit fejbe vertek. Igaz, ami igaz, eléggé le voltam taglózva, hogy Kati minden második mondata az volt, még nem késő, mert csak a jövő héten lesz az eljegyzés. Valahogy rosszul léphettem, vagy elbóbiskoltam a létrán, az szép csendben eldőlt velem. Nem a tetőn, hanem a lépcsőházban, de így is alaposan megütöttem magamat. A főnököm erősködött, hogy bevisz a kórházba, de én nem akartam.

– Mondja fiam, mi történt magával? Úgy jár–kel, mint egy alvajáró. Nem beteg, nem kapott napszúrást? Ilyen állapotban nem engedhetem dolgozni, mert még baja esik.

– Semmi gond főnök, csak kicsit többet jár a fejem a munkán kívül. Tudja, két helyről is „fenyegetve” vagyok. Az egyik az nem is olyan vészes, de a másik? De mit fárasszam magát ezzel.

– Mondd csak, hátha tudok segíteni

– Behívót kaptam augusztusra. Ez a legkevesebb, itt mindenki katona. Viszont van egy lány, akit már elég régóta ismerek, szeretné, ha a bevonulás előtt elvenném feleségül, vagy legalábbis eljegyezném.

– Ez látod tényleg gond. De biztosan sürgős a dolog, mert már megvan a „belépője”.

– Én is erre gondoltam, de szó sincsen ilyenről. A nővérének most lesz a jövő héten, és nem akar lemaradni.

– Ha rám hallgatsz, nem kapkodod el. Van a hadseregben annyi nő, hogy csak győzzed. Ámbár, ha tényleg szereted, akkor mi a gond?

– Gyanús nekem ez a nagy szeretet főnök. Nem szeretem, ha utánam futnak és nem fordítva. Nem vagyok én egy akkora „parti”.

 

Anyám is tudomást szerzett persze a dolgokról és most már ő is elkezdett gyúrni, hogy miért is ne.

– Legalább nem kell egyedül lennem. Ha már a menyasszonyod lesz, akkor többet is tud itt lenni.  Megkérhetem majd, hogy segítsen nekem bevásárolni.

– Ne haragudj, ezért én aztán igazán nem nősülök. Különbben is azt mondta, nem akar veled lakni.

Valahogy mégis úgy alakultak a dolgok, hogy beadtam a derekamat. Megvettem a pár karikagyűrűt, amit kiválasztott. Telefonáltam a rokonoknak és annyi. Többet nem is foglalkoztam a dologgal. Ez még nem „örök rabságra szóló ítélet”!

Elérkezett a nagy nap.

Kértem és kaptam egy nap szabadságot a főnökömtől. Már mindenki ott volt, akiknek ott kellett lennie, csak Kati meg Éva késtek. Na persze az ilyen alkalomra nem mindennapi ruha dukál. Fogalmam nem volt, mit kell ilyenkor tenni. Oldalba is böktem Tomot, hogy „te most mi a fenét is kell csinálni?” Nem minden nap történik ilyen az ember életében. Aztán megkocogtatta az egyik poharat – mert több is volt mindenki előtt. Felállt és a ház asszonyához, Lenke mamához intézte szavait, melyben megkérte Éva lánya kezét. Miután befejezte és leült, én is felálltam, minden előzetes jelzés és ceremónia nélkül és csak annyit mondtam:

– Csatlakozom az előttem szólóhoz, de én a másik lányát szeretném, ha nincsen ellenére.

Hatalmas nevetés követte a szereplésemet, csak Katinak nem tetszett.

A vacsora után felálltam az asztaltól és szóltam a menyasszonyomnak, lemegyek az utcára bagózni, ha akar, jöjjön ő is. Már túlvoltunk a ceremónián is, melynek keretében az ujjára húztam a gyűrűt. Nem éreztem én semmi különlegeset. Lent az utcán aztán jöttek az ismerősök is gratulálni, akik nem voltak hivatalosak. Kezdtem nagyon unni ezt a színházasdit.

– Gyere, menjünk fel hozzánk. Üres a lakás nincs senki és nyugságunk lesz ott.

– Menj egyedül. Csak nem képzeled, hogy így otthagyom a vendégeket?

Ő elment vissza, én meg haza. Bekapcsoltam a tévét, a lábam feltettem az üvegasztalra és abszolút nem érdekelt, hogy már vagy egy órája nem mentem vissza. Gondoltam, ha valakinek hiányzom, az majd értem jön. Nem vettem tudomást semmiről. Így utólag visszagondolva a világ legpofátlanabb vőlegénye lehettem, de ki a fene akart eljegyzést, meg hacacárét? Én nem.

Hallottam a kulcsot fordulni a zárban. Anyám volt.

– Miért csinálod ezt? Egy büdös paraszt nem viselkedik így. Kati ül a szobájában és bőg.

– Én nem rúgtam ki? Mondtam neki, hogy jöjjön fel. Nem akarta hagyni a vendégeit. Elegem van ebből. Nem akartam én ezt az egészet, úgy húztak bele.

– Akkor miért mondtál még is igent?

– Tudja a fene. De ez még nem életfogytiglanra szól.

– Az igaz, de megmondhattad volna Katinak, nem akarsz nősülni. Ez egy blamázs, amit csináltál, erről fog beszélni az egész város.

– Bánom is én. Nem vagyok egy medve, akit csak úgy lehet táncoltatni. Tőlem kereshet másik fiút, aki hajlandó ilyen gyorsan eljegyezni és feleségül venni. Részemről vége az egésznek. Nem veszek neki lakást, ahogy elképzelte és nem fogom magamat kölcsönökbe sem verni azért, mert ő rögtön mindent akar. Na nem, az nem én vagyok, hogy már most lekössem magam úgy 25 év robotra.

– Szedd magadat össze és gyere vissza, hogy közöld vele. Ennyit megérdemel.

– Én nem megyek.

Hetek teltek el, én felé sem néztem. Egy nap Tom jött át és hozta vissza a jegygyűrűt.

– Kár volt ezt megcsinálnod, itt küldi a gyűrűt vissza.

– Minek? Tartsa meg. Sőt ezt is átviheted neki – azzal lehúztam az enyémet.

Nagyon vártam a bevonulást, mert elegem volt, hogy mindenki úgy nézett rám, mint a gyilkosra.

 

A bevonulás után anyámat kórházba vitték operálni kellett.

– Na, ezt is Katinak köszönheted – mondta anyám a kórházi ágyon. – Megátkozott, amiért ezt csináltad vele.

– Lehet, de nem hiszek az ilyenekben. Nem hiszem, hogy nagyon a szívére vette a dolgokat. Jövő héten lesz az esküvője egy vallásos fiúval. Biztosan összeközvetítették, nehogy „pártában” maradjon.

Tanulva a dolgokból ezek után, ha egy lánnyal elkezdtem járogatni, az első hónap után közöltem: Se esküvő, se eljegyzés, se zsarolás. Nem vagyok partiképes fiatalember.

 

Ja, nem is ottani lány lett a nejem, és soha nem nyúltam többé egyetlenegy bojlerhez sem.

          

23látogató,2mai

Szerző Avi Ben Giora. 451 írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.

13 Komment

Hagyj üzenetet