Horváth János : In flagranti

Arra gondolt, hogy megüti. Nem szerette volna, ha nagyon elhúzódik a dolog, valami frappáns megoldást keresett, hogy emelt fővel távozhasson, a lehető legjobban jöjjön ki ebből a kínos helyzetből.

Ott álltak, egymással szemben, mint két szarvasbika, akik megküzdeni készülnek. Orrlyuka kitágult a látványtól, kapkodva, szaggatottan vette a levegőt. Érezte, ahogy ereiben szétárad a düh, forrósággal öntve el testének minden porcikáját.

 

Arra gondolt, hogy megüti. Nem szerette volna, ha nagyon elhúzódik a dolog, valami frappáns megoldást keresett, hogy emelt fővel távozhasson, a lehető legjobban jöjjön ki ebből a kínos helyzetből. Pontosan a szeme közé kellene ütni, vagy állcsúcson vágni, ahogy a filmekben látta. Nem volt semmi gyakorlata az ilyesmiben, nem tudta, nem sülne-e balul a dolog. Mert akkor vége a fölénynek, annak a helyzeti előnynek, amit akkor szerzett, amikor belépett a helyiségbe. A férfi hirtelen pattant ki az ágyból, mint akit puskából lőttek ki. Nem volt rajta semmi, semmi sem takarta el férfiasságának egyetlen bizonyítékát. Mert hogy más tulajdonsága nem is volt, ami azt bizonyította volna, hogy az erősebb nem képviselője. Vékony volt, mint a nádszál, és úgy remegett, mint egy megriadt őz. Mindkét kezét, mintegy védekezésül, még mindig meredező nemi szerve elé tette. Szánalmas volt a látvány, de a tekintete elszántságot tükrözött, és ez nagyon nyugtalanította.

 

Az asszony szólalt meg elsőnek, aki idáig riadtan figyelte a két, megverekedni készülő hím viselkedését. Riadtan, de kíváncsi várakozással, és most már türelmetlenül is.

– Félreérted a helyzetet drágám, ez nem az, aminek látszik – mondta vékony, remegő hangon.

– Te jobb, ha befogod a szád, neked nem osztottam lapot – válaszolta a nyilvánvalóan felszarvazott férj, egy tévéfilmben látott sablont használva.
– Kérem, ha szabadna szólnom! – kérlelte a szánalmasan cingár szerető a férjet.
– Gondolom magának is az a meglátása, hogy itt nem történt semmi különös, ami aggodalomra adna okot?

 – Nem kérem, nekem nem az.

 – Nocsak, lehet, hogy úriemberrel van dolgom?

 A feszültség oldódni látszott, de ez csak egy pillanatnyi megingás volt, ami nyomban feledésbe merült, amint a cingár jobb kezét előre nyújtva bemutatkozott.
– Jenő vagyok, kérem tisztelettel, Gervics Jenő okleveles gyógyszerész, és patika tulajdonos.

 A látvány az asszony tekintetét is a cingár, de kétségtelenül úriember ágyéka környékére, a férfi meredező férfiasságára irányította, mert az, fedetlenül maradt, miközben előrenyújtotta jobb kezét a bemutatkozáshoz. A felszarvazott férj, megfeledkezve magáról, megemelte a kezét, de aztán felismerve a helyzet képtelenségét, gyorsan visszahúzta.  

 – Csak azzal ne jöjjön nekem, hogy nem tudta, hogy férjes asszonnyal kezd!

 – Nem jövök, kérem, mert tudtam. Sőt, a nagys’asszony volt szíves megkérni engem, hogy prezentáljam a szer hatását. Hát úgy gondoltam, ennyi promóciót megér a dolog.

 A nő, aki eddig szinte, lélegzetet, sem mert venni, most szemérmesen magára húzta a takarót, eltakarva vele, a közben mosolyra fakadt, gyönyörű duzzadt ajkait.
– Hát, maga aztán nagy kópé! Még hogy promóció. Mit gondol, beveszem ezt a marhaságot?

 – Csak reméltem uram, hogy hisz nekem, ezért bátorkodtam az igazat…
– Naná, az igazat! Azt mondja, az asszony kérte? Mire is?

 – Igen uram, így volt. Én a találmányommal házalok, amit nem olyan régen szabadalmaztattam. Azt ígértem, hogy a szer hatására a férfiak teljesítménye a sokszorosára növelhető. A nagyságos asszony eleinte hitetlenkedett, majd arra kért, bizonyítsam be neki. A férje, mármint ön, uram, egy ideje nem áll éppen a helyzet magaslatán, és…

 – Ne is folytassa, szemérmetlen alak! Mit képzel, meddig mehet el a pimaszságával?

 – Bocsásson meg uram, de amint látja, a szer igencsak hatásos, és én már nem tudom, mióta, de úgy feszítek itt, mint egy karó. Ha ez nem bizonyíték, akkor nem tudom, hogy mi lenne az?

 

 A férj végigmérte a cingár patikus-gyógyszerészt, és cselekvésre szánta el magát. Elővette hangtompítós revolverét, és háromszor a takarójába burkolózott asszonyra lőtt. Mielőtt eltette volna a revolvert, kéjesen a cingárra mosolygott. Úgy tűnt neki, hogy a patikusnak a szeme sem rebbent a lövéstől, és viszonozta a mosolyt.

Legutóbb szerkesztette - Horváth János

Szerző Horváth János 161 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.