Már sajnos az első napokban sok bajom támadt a nevemmel. Amikor a repülőtéren elláttak minket okmányokkal. akkor mondtam anyámnak:
– Én nem értem, de ezek úgy néznek rám, mint aki most jött a Holdról. Mi fura van a családnevemben vagy a keresztnevemmel?
– Tőlem hiába kérdezed fiam. Majd elmondják.
De nem mondta el senki sem. Pedig kérdeztem rokonaimat is, hiába.
– Szokatlan nekik ez a név. A héber nyelv nem ismer ilyen hangzókat.
Megnyugodtam egy időre, de nem tartott sokáig. Hamarosan tanulnom kellett a nyelvet, meg el kellett helyezkednem dolgozni is. Érdekes módon itt senki sem akadt ki a nevemen. Igaz, jöttünk a világ mind a négy sarkából. Orosz, spanyol, angol nevek voltak többségben, de még svéd is akadt jócskán. Nem nagyon foglalkoztatott a dolog. Már kissé kezdtem belejönni a nyelvbe, és egyre másra cserélték fel társaim a neveiket héberes hangzású nevekre. Egy alkalommal megkérdeztem anyámat, hogy nincs–e valami héber nevem is véletlenül? Nem tudott róla, de aztán beugrott neki, hogy nagyapám után olyan nevet adtak, hogy Avrohom.
– Biztos vagy te ebben?
– Az anyád vagyok, csak tudom?
– Ezt nem vonom kétségbe, de ilyen név nincs is. Van olyan, hogy Ávrahám, ami annyit jelent magyarul: a népek apja.
– Bánom is én. Ki gondolt akkor arra, hogy majd egyszer szükséged lesz egy ilyen névre is.
Játszadoztam ezzel a névvel, de valahogy igazán nem tetszett. Nem volt jó a hangzása. Már elkezdtem dolgozni, és a munkatársaim nem nagyon tudták kimondani a nevem. Szerintem inkább nem akarták. Hecceltek, hogy miért nem vagyok Icig, vagy Jakov, vagy Ari vagy akármi, de ez a magyaros név /ami erdélyi és nem magyar/ nem való ide. Vállat vontam és visszadobtam a labdát.
– Csak azért fricskáztok itt, mert azt akarjátok, hogy amolyan szokvány nevem legyen. Nem akarok én az Icig három, vagy a Jákov öt lenni, mert legalább ennyi van itt a társaságban. Ki akarok lógni a sorból. Ti elvárjátok tőlem azt, hogy a nyelvtörő, kemény h–kat ki tudjam helyesen ejteni, akkor majd ti is megtanuljátok ezt a nevet kimondani. Nem lett belőle vita, jót nevettünk az egészen. Telt–múlt az idő, és megkaptam a hivatalos sorozásra szóló behívómat. Anyám persze sopánkodni kezdett.
– Bezzeg Magyarországon elbliccelted a katonaságot, itt meg azonnal mész! Ha nagyon akarnál, tudnál itt is igazolást szerezni, hogy alkalmatlan vagy.
– Lehet, hogy tudnák, de nem akarok. Itt még az is bevonul, aki másutt teljesen alkalmatlan lenne.
Elérkezett a nap, én elmentem a sorozásra. Magyarországon az ilyet általában egy nagy kultúrházban rendezték meg. Itt egyenesen a kórházba hívták be az embert, és szakorvosok vették „górcső” alá. Nagyon nem lehetett bliccelni. Már jópáran várakoztak, de alig volt férfi. Rajtam kívül csak egy, nálamnál pár évvel idősebb fiú várakozott. A többi mind lány volt. Néztek is nagyon minket, és persze – ahogy a lányok ilyenkor szokták – összesúgtak–búgtak. Már nagyon idegesített, hogy úgy bámulnak minket, mintha az egész Földön csak mi lennénk férfiak. Végre behívtak, de csak engem. Elküldtek egy fülkébe, hogy vetkőzzem le. Megtörtént. Vártam már vagy tíz percet mire szólítottak. Kisétáltam anyaszült meztelen, ahogy kérték. A hatás frenetikus volt. Nem mintha egy izompacsirta lettem volna, vagy egy olyan cingár, akit csak az inak meg a csontok tartanak össze, de nem kellett sokat törni a fejemet. Körülöttem csupa leányzó ácsingózott hasonló lenge öltözékben. Nem nagyon zavartattam magamat, de sokáig nem legeltethettem a szemeimet a sok formás alakon, mert egy hang rám parancsolt.
– Menjen és öltözzön fel.
Nem nagyon örültem a felszólításnak, de hát a parancs, az parancs. Felötöztem aztán vártam a fülkében. Az ajtó résnyire nyitva hagytam, így még egy darabig tudtam gyönyörködni a látványban, de valaki becsapta. Ott ácsorogtam bezárva, mert a kijárati ajtó csak kívülről volt nyitható, viszont a bejáratit rávágták az orromra. Megint szólítottak, az ajtónak valaki elmondhatta a varázsigét, hogy szézám tárulj, mert érdekes módon kinyílt. Oda intett magához a sorozó bizottság főnöke, aki nő volt persze. Rajtam kívül egy pasas sem volt a környéken, de sajnos már a hölgyemények sem.
– Maga mit csinál itt?
– Hogyhogy mit csinálok? Hát hivattak és jöttem.
– De hiszen maga férfi!
– És? Nőnek kellene lennem?
– Igen. Mivel a neve nőre enged következtetni, ezért kapta mostanra a behívót.
Na atya világ, akkor Heuréka. Csak én nem a kádban ültem, mint Archimédesz mikor megvilágosodott elméje és kicsiholta a fejéből a fajsúly elméletet. Kezdett nekem is tisztulni az agyam. Akkor azért néztek rám, már a kezdet kezdetén olyan furán, és azért cukkoltak a munkában is. Na kellet nekem ide jönni. Persze nem ellenkeznék egyáltalán az ellen, hogy ez a felállás, ami pár pillanattal előbb volt, többször megismétlődjön. Viszont sajnos másoknak nem ez volt a véleményük, ahogy elnéztem.
– Mutassa a papírjait, zökkentett ki az elmélkedésemből a sorozó parancsnok.
Átnyújtottam. Átforgatta aztán nagyokat bólogatott.
– Most menjen haza, majd értesítsük.
De én nem haza mentem, hanem az első rendőrőrsre, hogy megérdeklődjem, hol a belügyminisztérium kirendeltsége, ahol nevet lehet változtatni. Gyorsan útba is igazítottak.
Meglepetésemre nem voltak sokan, hamar el tudtam intézni a névcserét. Így lettem Barnából Avigdor, illetve röviden Avi. De ha lúd, hát legyen kövér és a családnevem is gyorsan megváltoztattam. Apám Giora volt héberül, így lettem Avi Ben Giora.
Sajnos itt nem szokás a névadás utáni ünnepség, vagy koszöntés, így saját magam ajándékoztam meg magam, egy üveg hideg makkabi sörrel. Most azt gondolnád kedves olvasóm, hogy ezzel vége a bonyodalomnak. Én is azt hittem, de nem így történt. Sajnos mivel abban az időben még nem volt általános használatban a computer, így nem tudták, hogy közben átváltoztattam a nevem, és két hónappal később ugyanez a szituáció ismétlődött meg. Viszont most nem küldtek el, hanem a sok orvos hölgyemény végigmustrált, ha már ott vagyok és alkalmasnak találtak a szolgálatra. Magamban már előre örültem, de jó is lesz nekem, én leszek az egyetlen férfi az alakulatban és egész háremem lesz. De sajnos ez sem így történt. A bevonulásnál sajnos mindenki fiú volt.
Az már más mese, hogy a kötelező kiképzés után már bőven találkozhattam a „gyengébb” nem amazontermészetű képviselőivel.
