Vandra Attila : Metamorfózis 3. Hogyan lesz egy kislányból n??

Ha két testvér van a házban, akkor mindig akad egy kis balhé. Pláne, ha egyik lány, a másik kisfiú…

 

A békéltet? tárgyalás látványos sikerrel zárult. Apu oly büszkén ment a konyhába jelentést tenni, mintha legalábbis a palesztinokat békítette volna ki a zsidókkal. S ha netán Nobel-díjat nem is kap érte, de legalább egy felterjesztést igen. A családi Nobel-díjak osztogatója ezúttal fukar volt, így a f?békéltet?nek be kellett érnie egy apró cuppanással a rántás kavargatása közben.

– Mikor fogják ezt kin?ni? Mikor érjük meg, hogy béke legyen köztük? – tette fel a retorikai kérdést Anyu, egy jókora sóhajtással téve nyomatékossá, hogy nem remél rá érdemi választ.

– A múltkor megkérdeztem egyik diákomat az egészségügyiben, hogy meddig verekedtek az öccsével. Kétéves kisfia van. Köztük is hat év a különbség.

– S mit válaszolt?

– Megmutatta a karmolást az arcán… Azel?tt való nap szerezte…

– S a gyermek látta?

– Az anyja pártjára kelt…

– Jaj, ne… S a mi k?ceink mit csinálnak most?

– Kártyáznak…

– Keresd meg a párját? Persze, Öcsi mást még nemigen tud… De abban mindig ? gy?z… Annak nem lesz jó vége. Azon mindig összevesznek… Jó lenne megel?zni, ne várjuk édesanyámékat ebédre hadiállapotban…

– „Egy rendes családban a gyermekeket úgy kell nevelni, hogy szeressék egymást, meg kell nekik magyarázni, hogy a jó testvéreknek nem illik veszekedni…” – utánozta Apu anyósa hanghordozását.

– Amúgy is meg kellene fürödniük…

– Jó, egyenként a kádba parancsolom ?ket! – indult Apu teljesíteni az anyai ukázt.

A kádba parancsolással nem is volt baj, csak az egyenkénttel. Ugyanis, mint máskor is, mindketten els?nek akartak fürödni. Ha sokban nem is, de abban biztosan hasonlítottak, hogy mindketten imádtak pancsolni a kádban, órák hosszat. Annak, aki másodiknak maradt, aztán rendszerint meg kellett rövidíteni a jogait a „Kell vacsorázni” „Le kell már feküdni” „El kell már mennünk” vagy valami hasonló ürügy miatt. Már-már a 10 perccel ezel?tti békéltet? tárgyalás által lefektetett „örök béke” komoly veszélyben forgott, amikor Apu elsóhajtotta magát:

– Nem lehetne erre a vitára valami békés megoldást találni?

Öcsinek felragyogott a szeme:

– Gyere, pancsoljunk együtt! Akkor mindketten els?k leszünk!

Tündikét se kellett sokat biztatni, s Apu hiába vetette be a Gordon-pedagógia legtökéletesebb én-jelzéseit, hogy meggy?zze ?ket a közös fürdéssel kapcsolatos aggályokból alkotott hosszú lajstrom legalább egyik elemének jogosságáról. Kétharmados többséggel, mint a Parlamentben az organikus törvények megszavazásakor, a negyed órája még hadiállapotban lev? gyerekkoalíció leszavazta. Olyan érvek, mint „Árvíz lesz!” „Bajotok esik!” „Feljön a szomszéd!” „Össze fogtok veszni!” mind leperegtek, akár a falra hányt borsó. S nehogy Apu mégis valamilyen valóban meggy?z? érvet kitaláljon, az érvelés alatt csak úgy röpködtek a ruhadarabok Tündike szobájában, s máris meztelenül állt mind a kett?. Apu inkább az – okosabb enged, s a szamár méri a lázat – jól ismert közmondásra hallgatva megengedte a kádba a vizet.

– Hogy oldottad meg az „én fürdök el?ször!”-t? – kíváncsiskodott Anyu, amikor Apu a konyhába lépett.

– Mindketten egyszerre fürdenek el?ször… – vigyorgott Apu kényszeredetten. – A zoknit a csillárból és a bugyit a szekrény tetejér?l összeszedtem…

– Együtt fürdenek? Megint feljön az alsó szomszéd… Árvizet csinálnak… – nézett Anyu Apura szemrehányóan.

– Majd id?nként bemegyek és feltörlöm… S próbálom majd csillapítani a kedélyeket. Tudsz jobbat?

– Sajnos nem! De Tündikének már hozzá kellene szoknia, hogy nagy kislány. Nem kellene már az öccse el?tt meztelenül…

– Majd gondolkodunk rajta, s kitalálunk valamit… – halogatta a megoldást Apu tipikus férfi módjára. Majd… (Most megúsztam…)

– Most veszem észre, nincs petrezselyemzöld a húslevesbe. Leszaladok. Addig vigyázz a sültre, s nézz rájuk, ne csináljanak túl nagy árvizet, s nehogy megint összekapjanak. („Edd meg, amit f?ztél, én nem leszek itthon…”)

– Jó, jó! („Két fülem van…”)

Ám alig tette ki Anyu a lábát a házból, máris éktelen visítás riadóztatta a szolgálatos házi csend-és rend?rt.

– Mit csináltok? – rohant be Apu a fürd?szobába. – Már megint verekedtek?

Öcsi lapított a kád egyik végében, Tündike pedig felülve a másik végének a párkányára, sírt. Hihetetlen, de Öcsi nem lépett el? az egyes számú közellenséggé Tündike szemében.

– Ne-hem! – szipogta Tündike. – Spriccoltunk, és Öcsi véletlenül megütötte a mellemet. És nagyon fáj!

– Mutasd! Melyik fáj?

– Mind a kett?!

– Egyszerre ütötte meg mind a két melledet? – kérdezte Apu hitetlenkedve.

– Nem, csak a balt!

– S akkor a másik mit?l fáj?

– Néhány napja fájnak… S most meg is ütötte!

– Na, gyere közelebb, nézzelek meg – ült Apu nadrágjával a csuromvizes kád szélére, hogy megvizsgálja. – Mutasd, hol fáj…

Óvatosan tapogatta meg, a mellbimbócskája körül. Egyik is, a másik is meg volt duzzadva, akkorára, mint egy-egy borsószem.

– Semmi baj – mosolyodott el Apu. – Csak kezdenek n?ni a cicikéid.

Öcsi persze rögtön látni akarta, felállt, hogy ? is közelebbr?l lássa. Erre Tündike visítani kezdett, s kiugrott a kádból, csak egy kézzel fogózkodva, mert a másikkal a cicikéit takargatta közben. El is vágódott volna, ha Apu el nem kapja. De megfogni nem tudta, így Tündike kisirült a fürd?b?l, s éktelen sikítással beugrott az els? ajtón, amely ügyébe esett. Mire Apu észbe kapott, már csörrent is a kulcs Öcsi szobájának az ajtaján. Öcsinek se kellett több, ? is kiugrott a kádból, s usgyi, a n?vére után. Ám a szolgálatos házi csend- és rend?r elkapta frakkját a fürd?szoba ajtajában.

– Pucolj vissza a kádba! – adta ki a parancsot Apu, nem éppen a Thomas Gordon tanításai szerint. Vége a demokráciának! Itt diktatúra van! S?t ostromállapot! Kijárási tilalom a kádból! S statáriális következmények a parancs megszeg?jének!

Mint szokott lenni, amikor a terror túllépi a t?r?képesség határát, kitört az elnyomottak lázadása. Öcsi a statáriális fenyegetések ellenére is inkább a „Kíváncsi vagyok, tehát élek!” jelszónak engedelmeskedett, mint a szül?i parancsoknak. Apu kénytelen volt felkapni, s betenni a kádba.

– Itt maradsz, mert megfázol! Megértetted? – kiáltott rá olyan hangon, hogy a kicsinek legörbült a szája. Apu teljes ezredmásodpercig tartó, az érvek és ellenérvek mélyreható, hosszas mérlegelése után úgy döntött, hogy ez pillanatnyilag egy mellékes körülmény, s kiment az el?szobába Tündikével tárgyalni. Azt most sürg?sebb megoldani, hiszen ott fagyoskodik Öcsi szobájában, felvehet? ruhadarab nélkül, hiszen az ? ruhái a saját szobájában vannak. Apu fogta a kislány fürd?leped?jét, s kopogtatott az ajtón. Hallatszott, amint Tündike az ajtón túl szipog.

– Engedj be, kislányom…

– Nem, mert meglátod a cicimet!

– Hogy beszélgessünk…

Ez most nem bizonyult varázsszónak, így Apu kénytelen volt tárgyalási stratégiát változtatni.

– Meg fogsz fázni meztelenül. Nyisd ki, hogy beadjam a fürd?leped?det! Tedd magadra, s gyere ki, s menj át a te szobádba! Ott öltözz fel, miel?tt meg nem fázol…

– Nem, mert Öcsi leskel?dik!

– Nem leskel?dik!

– Deee! Tudom, hogy leskel?dik!

– Ha mondom, hogy nem! Visszaparancsoltam a kádba! – válaszolt Apu, majd körülnézett. De hát újra bizonyítást nyert az a kétségbevonhatatlan tény, hogy a n?k még az ajtón keresztül is jobban látnak, mint a férfiak. Öcsi ugyanis ott vacogott az Apu háta mögött, mezítláb a cementen, csuromvizesen, elkékült ajkakkal.

– Nem akarok többet fürödni… Öltöztess fel… – vacogta.

– Ugye mondtam, hogy ott leskel?dik! – kiabált ki Öcsi szobájából Tündike.

Apu Öcsire nézett. „Tévedtem. Mégiscsak Öcsit kell el?bb felöltöztetni.”

– Elrendezem hamar Öcsit, hogy meg ne fázzon, azonnal, visszajövök! – szólt be az önszám?zetésben ül?nek. – Én bemegyek vele a fürd?be, addig menj át a szobádba! – gondolta meg magát.

Felkapta a földr?l a kislegényt, visszavitte a fürd?szobába, hamar megtörölte, majd Öcsivel az ölében jött ki. Megpróbált benyitni Öcsi szobájába. Nem nyílt ki az ajtó. Tündike még mindig bent volt.

– Miért nem mentél át?

– Honnan tudjam, hogy nincs ott?

Hát igen az ajtó nem átlátszó. De így Öcsit se lehet felöltöztetni. Hiszen minden ruhája a szobájában van, a szekrényben.

Ekkor lépett be Anyu az ajtón. Majd hanyatt esett a látványtól. Az el?szobában akkora tócsák, hogy csónakázni lehetett volna. Apu tet?t?l talpig vizes, mintha most kelt volna ki a kádból, Öcsi elkékült szájjal reszket az apja ölében, Tündike szobájának az ajtaja tárva-nyitva, a fürd?szoba is, Tündike sehol, a konyhából füst szivárog ki…

Apu mártírarccal nézett rá.

– Feladom! Segíts rajtam… 

Anyu ingerülten szaladt be a konyhába, hogy az odaégett sült alatt a tüzet oltsa le.

– Egy percig se hagyhatom el a házat, mindent nekem kell csinálnom! A gyermekekre nem vigyázol, az étel odaégett, a víz befolyt a szobába is. Semmit se lehet rád bízni! – kezdett el csapkodni és csattogni. – Miért nem öltözteted már fel az a gyermeket? Nem látod, hogy el van kékülve, úgy fázik? Készakarva meg akarod betegíteni? Minek hagytalak itthon? S Tündike hol van? – nézett körül.

– Nincs többé… De ott benn – mutatott Öcsi szobájának ajtaja felé – egy Tünde nev? meztelen n? fagyoskodik. Nem mer ajtót nyitni, attól félve, hogy a férfiak meglátják a cicikéjét…

Eltelt egy kis id?, amíg Anyu felfogta, hogy mi történt. Hiszen 10 perccel ezel?tt még a kislány önszántából ment az öccsével fürödni.

– Felfedezte fürdés közben, hogy… – esett le végül a tantusz.

Apu bólintott.

– Meztelenkedés problémája megoldva… – vonta le Anyu a következtetést. – De más problémáknak nézünk eléje.

– Én beviszem Öcsit a hálószobába. Betakarom addig, nehogy megfázzon. Hátha akkor téged beenged, vagy legalább kinyitja, hogy beadd a ruháját. Szóljatok, ha kijöhetünk.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.11.06. @ 14:31 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.