Bonifert Ádám : Mondd, szeretsz te engem?

A házassági anatómia keretében most az egyik örök jelenséget vizsgáljuk Edit és Béla segítségével. “A nő szívét ki ismeri?” *

 

 

 

 

B:   Helló, szívem!
E:   
Szia, Béla.
B:  
Van valami baj?
E:  
Nincs semmi.
B:  
Edit, ne viccelj, érzem a hangodon, látom rajtad, hogy valami bánt. Mondd meg, mi az?
E:  
Mondd, szeretsz te engem, Béla?
B:  
Mi van?
E:  
Szeretsz te engem?
B:  
Hát persze, hogy szeretlek. Hogy jön ez most ide?
E:  
Hallgattam a rádióban egy előadást, ahol azt mondták, hogy a feleség joggal várhatja el a férjétől, hogy a férfi gyakran szóban is mondja el neki az érzelmeit.
B:  
Ilyeneket hallgatsz, miközben én éjt nappallá téve gürizek? Na, szép dolog!
E:  
Ne tereld el a szót! Szeretsz engem, Béla?
B:  
Tegnap is szerettelek, akkor ma miért ne szeretnélek? De egyébként nő tartotta az előadást a rádióban?
E:   
Igen.
B:  
Mindjárt gondoltam.
E:  
Jó előadás volt. És elgondolkodtató. Mert azóta is azon jár az eszem, hogy vajon te szeretsz-e engem?
B:  
Hát hányszor kell még elmondanom, hogy természetesen szeretlek!
E:  
A Hegedűs a háztetőben is azt kérdezi Tevje Goldétól, a feleségétől, hogy szereti-e őt?
B:   
És mit felel a felesége? Mosok rád, vasalok, főzök rád, szültem neked egy csomó gyereket, 25 éve együtt élünk és ezek után ilyen marhaságot kérdezel tőlem?
E:   
És mit mond a férj, a Tevje? Újra megkérdezi, hogy „Szeretsz engem?”
B:  
Jó, szóval ezért kérdezed meg te is újra és újra? Én pedig újra és újra mondom, hajtogatom, hogy igen, igen, igen!
E:   
Nézd, Béla, úgy látom, hogy nem értesz engem…
B:   
Hát tényleg nem értelek! Egész napi robot után fáradtan hazajövök és a feleségem azon meditál a vacsora készítése helyett, hogy szeretem-e?
E:   
Hadd fejezzem be! Nem értesz engem, mert nem a szavakra van szükségem, hanem arra, hogy világossá tedd számomra azt az érzésedet, amit a szerelem szó takar.
B:   
Valljak neked szerelmet? Csak így, hogy hazajövök, leteszem a cuccaimat és rögtön omoljak eléd szerelmet vallani?
E:   
Akár azt is! De ne gúnyolódj!
B:   
De hát ezen mosolyognom kell, sőt nem kizárt, hogy még röhögni is fogok
!
E:    Látod, mennyire nem érted, és főleg nem érzed át, hogy mi az, ami most hiányzik nekem?!
B:   
Az hiányzik, hogy szerelmet valljak? Ilyen vén fejjel? Ennyi házasságban eltöltött év után?
E:   
Miért lenne ez annyira furcsa?
B:   
Nemcsak furcsa, de szokatlan is!
E:   
Hát éppen erről beszélt a nő a rádióban, hogy miért szoktunk el attól, hogy kifejezzük egymás felé érzelmeinket?
B:   
Én naponta kifejezem az érzelmeimet feléd!
E:   
Hogyne, ha begurulsz, vagy ha el akarsz érni valamit, vagy ha jóvá próbálsz tenni valami hibádat. Ilyenkor tényleg kifejezel érzelmeket
B:   
Na és az ágyban? Ott nem?
E:   
Hát nem elég gyakran, nem elég nagy hőfokkal és nem eléggé átélten!
B:   
Edit, megint közel állok hozzá, hogy kifejezzek valami érzelmet, de az nem a szerelem lesz! Hát miért nem érted meg, hogy vannak dolgok, amelyek természetesek, nem emlegetjük naponta, de ott van a tudatunkban, a kapcsolatunkban, a létezésünkben?
E:   
És miért nem emlegetjük? Éppen itt van a probléma gyökere. Egy nőnek hiányzik, hogy szavakban is kifejezze felé a férfi a pozitív érzelmeit! Ha elmarad, hiányzik neki! És mikor hoztál nekem csak egy szál virágot is? Nem akkor, amikor alkalom van, hanem csak úgy, mert szükségét érezted a szerelmed ilyen formájú kifejezésének is? Egy nőnek ez is hiányzik!
B:  
Nekem meg a vacsora hiányzik! Szerelmi vallomással és virágillattal nem lehet jóllakni!
E:  
Látod, milyen prózai vagy! Nem érted, de főleg nem érzed át azt, ami most bennem dúl.
B:  
Dúl? Hát rendben van, ha az kell, ezután, amikor megjövök, nemcsak azt mondom, hogy „Helló, drágám!”, hanem hozzáteszem azt is, hogy „Természetesen szeretlek!”
E:  
Ez így nemhogy nem elfogadható, de cinikus, sőt megalázó is!
B:  
Megalázó? Hát gondolkodj már egy kicsit, ki is aláz meg valójában és kit?
E:  
A férfi a nőt, az a férj, aki felszólítás nélkül sosem mondja a felségének, hogy szereti, felszólításra pedig gúnyos, cinikus, karikírozott „vallomást” tesz.
B:  
Nem inkább az a feleség alázza meg a férjét, aki ahelyett, hogy a megérkezése után megkérdezné, hogyan telt a napja, volt-e valami problémája, aztán azt, hogy éhes-e, aki átölelve üdvözölné, ha belép a szobába és nem sértett, mártír arccal fogadná a fotelben ülve a férje köszönését? Sőt még csókkal sem üdvözli!
E:  
Egyre kevésbé van így ennek értelme. Nem akarod megérteni, mi az én valós problémám?
B:  
Dehogynem értem! Már legalább háromszor el is mondtam, hogy szeretlek. De neked, úgy látszik, ez nem elég! Mit csináljak? Boruljak térdre?
E:  
Akár azt is. Igen, borulj a lábam elé!
B:   
Először is, tudod, hogy két éve műtötték a térdemet, azóta nem tudok tartósan térdepelni.
E:  
Ne tartósan, csak egy pillanatra, aztán akár fel is állhatsz.
B:  
És mit mondjak?
E:  
Én mondjam meg, hogy mit mondj, hogy esetleg magamban mit várok tőled? Szépen néznénk ki, nem színész vagy, aki másnak a szövegét elszavalja! Azt mondd, ami belülről jön!
B:  
Hosszú vallomásra gondolsz?
E:  
Ezt nem lehet hosszban mérni. Néha egy szó többet fejez ki, mint tíz mondat. Néha viszont nem elég csak egy szó! Ezt a férfinak éreznie kell! A szöveg őszintesége hitelesít! Petőfi kérdése, hogy „Minek nevezzelek?” önmagában is sokat jelzett Júlia felé.
B:  
Még ez is! Mondd, hát egy férjtől el lehet várni azt, hogy munka után, fáradtan hazajőve, éhesen, mert nincs még vacsora, fájós térdére boruljon a felesége előtt, legyen Rómeó, találja ki, hogy éppen mire gondol, mit érez, mit vár, fejtse meg, hogy vallomást kell-e tenni, vagy elég az, ha kinyilvánítja érzelmeit a felesége felé, majd komponálja meg magában a szerelmi vallomás szerkezetét, kifejezéseit, szavait, esetleg rímeit, hitelesítse ?szinteséggel és végül mindezt nagy átéléssel juttassa felesége tudomására? Vagyis szavaljam el?
E:  
Nem kell szavalni. Nem kell színi előadást tartani. Egyszerűen azt hittem, hogy megtudom tőled, hogy szeretsz-e engem?
B:   Lassan mondom, hogy megértsd: s
ze-ret-lek, sze-ret-lek, sze-ret-lek, sze-ret-lek! Hányszor mondjam még?
E:  
Így egyszer sem. Ez érzelmileg még annál is kevesebbet tartalmaz, mint az, hogy „már megint hol van zoknim?”
B:   
Jó, rendben van. Most letérdelek eléd. Íme, fáradt derekammal, fájó térdemmel leborultam. És mély átéléssel hozom tudomásodra, hogy „Szeretlek, Edit! Szeretlek sok-sok év óta, akkor is ha nem mondom naponta, akkor is, ha virágot ritkán hozok, akkor is, ha nem teszek gyakran szerelmi vallomást. De szeretlek és hiszem azt, hogy szeretni is foglak! Mert mi a szerelem? Nem tudom neked megfogalmazni, csak átérezni! De rögtönzök egy kis verset is, íme:

   Hogy sok-sok éve együtt vagy velem – hát lehet ez, ha nincsen szerelem?

            Tavaszban, nyárban, őszben, teleken együtt haladunk – ez nem szerelem?

            Az örömödet megosztod velem és örülsz nekem – ez nem szerelem?

            Gyakorta támadt fájó sebeken gyógyírt kötözünk – ez nem szerelem?

            Hogy félelem van létünkben jelen, mert féltjük egymást – ez nem szerelem?

            Hogy eggyé forrt már múlt, jövő, jelen, a folytonosság – ez nem szerelem?

            S bár gyöngédségből nem túl sok terem, törvénnyé lett lét – hát nem szerelem? „
E: 
Béla…Béla…Nem tudom visszatartani a könnyeimet. Látod, ezt minden nő megérti, ha így mondják neki a férfiérzelmeket! Óriási vagy! Ilyen verset írni! Nekem! Állj fel, gyere, segítek!
B:  
Jól van, sikerült. De bevallom, valójában ezt már korábban megírtam, a közelgő házassági évfordulónkon akartam elmondani. Mintha ráéreztem volna, mit van az agyacskádban!
E:   
Nem felejtetted el, hogy pár nap múlva évfordulónk lesz? Teljesen meg vagyok hatva…
B:   
Látod, Edit. Én odafigyelek a szavaidra, még akkor is, ha ezt nem hangsúlyozom. Emlékezz, már pár hónappal ezelőtt egyszer megkérdezted tőlem, hogy „Mondd, szeretsz te még engem?” Akkor határoztam el, hogy majd megírom neked egy kis versben.
E:    Már megkérdeztem tőled? Akkor nem is a rádió előadás váltotta ki belőlem a kívánságot, hogy hallani
szeretném…

B:    Nem bizony. De mindenesetre most legalább tisztáztuk a dolgot. Lehet már vacsorázni?
E:    
Béla, aranyos voltál. De látod, bennem még lírai módon élnek az előző percek, téged pedig mindjárt a hasad érdekel. Látszik, hogy örülsz, na, túl vagyunk rajta, gyerünk kajálni.
B:    
És ez most miért gond?
E:     
Mert nem tudom, hogy valójában szeretsz-e te engem, Béla, vagy csak mondod?….

/Béla összetett kezeit az ég felé emeli…/

 

Legutóbb szerkesztette - Bonifert Ádám
Szerző Bonifert Ádám 311 Írás
Álmodó realista vagyok, a magam módján írogató ember. Szeretem a baráti hangulatú, egymást segítő alkotó közösségeket, nem szeretem a marakodást és a klikkszellemet. De az értelmes vitákat elfogadom.