Thököly Vajk : Mindenáron

De most egy világ omlott össze benne. Fájt neki az, hogy nem gyakorolhatta azt a kis hatalmat, amit mint tanár megtehet.*

 

 

Kocsis Viktor igazgató úr már legalább egy évtizede vezette a belvárosi középiskolát, mindenki meg volt elégedve a munkájával. Az a fajta ember volt, aki mindenáron véghezvitte az elgondolásait. Komoly tekintélynek örvendett a városban és kollégái körében is. Megannyi szakdolgozathoz adta a nevét és könyvei is jelentek meg az iskolai módszertan alapjairól, amit mindenki elismerve és bólogatva olvasott. Olyan ember volt, aki a családját arra nevelte, hogy az érvényesülés első szabálya, mindent megtenni a cél érdekében, mindenekfelett.

    Feleségét már megannyi levelező iskolába beíratta, fiát pedig most készült beíratni a jogi egyetemre. Kocsis Ábelt úgy ismerte mindenki, hogy az igazgató fia, és neki mindent szabad. Az osztálytársai sokszor kibeszélték a háta mögött. Ki erről, ki arról, nézték a hátranyalt haját, és azt, ahogyan peckesen megy végig az iskola folyosóján, nem figyelve a körülötte lévő világra. Tiszta apja volt. Az a fajta fiatalember, akit jobban érdekel az, hogy mi lesz holnap, és mennyivel lesz nagyobb ember a világ szemében, mint ma volt. Itt volt az utolsó évharmad kapujában, és a végzős osztályban azok közé tartozott, akiknek a bizonyítványa csakis kitűnő jegyeket, minősítéseket tartalmazott.

    Hiába sokszor nem tudta a matematikát vagy a fizikát, a jegye akkor is kitűnő volt.

 Egyszer, egy májusi napon, a nagyszünet után, történelem óra következett. A végzős osztály nyugodtan várta a tanárt, aki mint mindig csengetés után három perccel érkezett meg az osztályba. Ez a három perc az az idő volt, míg a tanáritól megtette az utat egész a tanteremig az iskola legidősebb pedagógusa, az öreg Csontos Róbert bácsi. Angolosan ejtve a nevét, ahogyan a diákok nevezték a képzettségéből adódóan: Robert Bone. Ezt azért kapta, mert mindig önfeledten beszélt a régi időkről, mikor még más szelek fújtak a történelem színpadán. S a kalózok életéről is szeretett meséket mondani, s így lett ő is kalózosítva, azaz Robert Bone lett.

 Az öreg tanár, született pedagógusként megjárta a hadak útját, ahogy mondani szokás. Még vidéken született az ötvenes évek elején, családját meghurcolták igazságtalanul még anno. S ezek a sebek a lelkében úgy forrtak össze, hogy mindig is az igazság legyen mindenekfelett. 

 Belépett az osztályba és lassú léptekkel a katedra fele vette az irányt, ügyet sem vetve arra, hogy esetleg van -e olyan diák, aki nem áll fel megtisztelni az történelem tanárt.

 Aztán megállt, a naplót rátette a katedrára, és az osztály fele fordult.

 — Jó napot mindenkinek! — szólalt meg, és kémlelni kezdte a fekete keretes szemüvege mögül, hogy mi a mai trend.

 Nézte a lányokat, ahogyan hatalmas fülbevalók fityegnek a fülükben. Ahogyan egy-egy egészen kisminkelve bámul vissza rá, akár egy manöken. Nézte a fiúkat, miként ülnek rendezetlenül a padokban, ki erre, ki arra elnyúlva.

 — Tisztelt végzős osztály, most már sok mindent megengedtek magatoknak, ej, pedig mikor én iskolába jártam, akkor még nem volt ennyire elcsúszva ez a világ.

 És ezt kimondva a naplót óvatosan megfogta, lapozni kezdte. Nézte a neveket, és a jegyeket. Aztán újból megszólalt:

 — Ábrányi Erik!

 És ekkor a hátsó padban egy fiatalember megmozdulva felkapta a fejét.

 — Igen tanár úr?

 — Nem zavar, hogy éppen átmész?

 A fiatal ifjú mintha egy pillanatra gondolkodott volna, de gyorsan válaszolt vissza az öreg tanárnak.

 — Nekem elég, tanár úr! Én nemsokára, ha leérettségizek, dolgozni fogok, és nem akarok tovább tanulni.

 Az öreg bólogatva mosolygott és motyogva mormolt valamit az orra alatt, de nem értett belőle semmit a srác.

 — Ülj le akkor, és jó munkát.

 És ezt, ahogy kimondta a tanár, a fiú akár egy parancsra váró katona, teljesítette azt.

 Az öreg tovább lapozta a naplót, majd megállt újból és felnézve megszólalt.

 — Kocsis Ábel!

 — Igen tanár úr! — szólt vissza fennhangon a fiú.

 — Neked a jegyeid jók, de ahhoz, hogy a lezárásod jó legyen, még kell egyszer felelj, tudod-e?

 A fiú összeráncolt szemöldökkel nézett vissza a tanárra, majd újból megszólalt felemelve a hangját.

 — Felelek most, hiszen mindegy úgy is, mikor felelek, nekem a jegyem csak kitűnő lehet. A tanár úr is tudja biztosan, hogy én a jogi egyetemre megyek tanulni, és ha egy gyengébb minősítést tetszene adni, akkor nem vennének fel. Úgyhogy felelek most.

 Az öreg kicsit meghökkenve hallgatott, aztán gyorsan a múlt órai leckére tért, amit három napja adott fel.

 — Mesélj akkor a Overlord hadműveletről, és arról, hogy az angol történelem hogyan alakult az második világháborúban.

 És ezt kérdezve a tanár feszült szemekkel figyelt, és várta a választ.

 A fiú egy pillanatra gondolkodóba esett, és valamit motyogni kezdett.

— Hát akkor össze volt a világ zavarodva, és… Nem készültem ma, de a jövő órára fogok. Különben mindegy, mert a jegyem csak kiváló lehet.

 És ezt kimondva mérges tekintettel nézett az öreg tanárra.

 — Mára kapsz egy elégtelent Kocsis Ábel, és a jövő órát hagyd másoknak, hogy javítsanak.

 És ezt elmondva, megfogta a tollát és beírta a jegyet a naplóba.

 — De tanár úr, ezt nem teheti! — emelte fel a hangját a fiú. — Mit gondol ön magáról, csak úgy azt tesz, amit akar az életemmel?

A tanár felkapva a fejét, meghökkent arccal, megdöbbenve nézett vissza, majd nagyot nyelve halkan megszólalt.

 — Máskor tanulj, fiam.

 — Nem vagyok a fia, én annak az embernek vagyok a fia, aki felelősségre fogja vonni, és ki fogja javíttatni a jegyet!

 Nem volt ilyen még Csontos Róbert életében. Nem volt hozzászokva ezekhez a szavakhoz az osztályban, főleg , hogy neki címezték. Látszott rajta, hogy a nyugodt arca mögött irdatlan nagy feszültség van.

 De ekkor megszólalt a csengő, és a tanár, ahogyan bejött úgy ki is ment.

 Kocsis Ábel pedig ott ült a padjában, és a táskájában kezdett motyorászni, a telefonját keresve. Aztán, ahogy a kezében akadt, egy gyors mozdulattal nyomta meg rajta a telefonkönyv gombját. Az első nevet már ki is írta, ami annyit jelentett, ha olvasta volna valaki, hogy APA.

 De Ábel nem olvasta, hanem reflexszerűen nyomta a gombokat és préselte bele a telefont a fülébe. Hallgatta, ahogyan kicseng a vonal túlsó fele egyszer, kétszer, majd beleszólal egy hang. A Kocsis Viktor hangja.

 — Mondjad fiam.

 — Apa, történelemből kaptam egy elégtelen jegyet, tudod mit jelent ező  Nem fognak fel venni az egyetemre!

 Ábel nem zavartatta magát, hogy az osztály őt figyeli. Határozott hangon szinte kiabálva panaszolta az apjának, miként szégyenítette meg őt az öreg Csontos.

 — Majd elrendezem, ne félj nem lesz semmi gond. Te csak higgadj le, és végezd tovább a dolgod — szólt vissza az apa és letette a telefont. Nagy levegőt vett, és elindult ki az irodájából, ki a tanáriba, ahol szeme valósággal vadászni kezdte az öreg tanárt. Akár egy célkereszt, úgy ment végig az egyik személyről a másikra a tekintete, mikor is hirtelen megállt, és éles szemekkel, enyhén karcos hangon megszólalt.

 — Csontos tanár úr, kérem, jöjjön be az irodámba.

 És ezt kimondva megfordult és gyors léptekkel visszasietett az irodába. Az öreg már érezte, hogy miért hívják, tudta hogy mit akar az igazgató tőle. Letette a naplót a kezéből, amit eddig ott szorongatott, majd kinyitotta az Ábel nevénél. Elbambulva egy kicsit, még egyszer vetett egy pillantást a minősítésre.

 — Emberek, ma már egy tanárnak nincsen becsülete — és ezt kimondva lassú léptekkel elindult az igazgató iroda fele.

 Párat lépett, de hallotta, ahogyan a kíváncsibb kollégák oda lépnek a napló fele és tekintetüket a történelemminősítésre irányítják.

 Az irodaajtó már tárva fogatta az öreg tanárt.

 Belépett, majd ezt követően az igazgató be csukta az ajtót.

 — Csontos úr, tudja, hogy a fiam egyetemre fog menni? — szólalt meg először kérdőre vonva az igazgató.

 — Tudom — válaszolt az öreg tanár.

 — Ha jól értesültem, a fiam egy rossz jegyet kapott és ez elég ahhoz, hogy az egyetemről kimaradjon, oda csak a legjobbak jutnak be, és az én fiam is oda tartozik.

 — A fia, igazgató úr, nem tartozik a legjobbak közé, és nem is fog. Neveletlenül beszélt velem, és köszönje meg nekem, hogy ezt tettem. Először faragjon embert belőle, és utána küldje egyetemre.

 Ezt kimondva az öreg lesújtotta a fejét.

 Az igazgató pár másodperc után fejét vakarva összehúzta a szemöldökét, úgy akár a fia, akár Kocsis Ábel.

 Aztán hirtelen, az asztalra csapott mérgesen, és az öreg fele fordulva határozottan, felemelt hanggal beszélni kezdett.

 — Márpedig a fiam jegyét még ma javítsa ki, mert ha nem, akkor megbánja. Nem érdekel, hogy az öreg Csontos az iskola legöregebb tanára. Ez parancs.

 Ahogyan mondta, az öreg tanár érezte, ahogyan az arcára az igazgató nyálas beszéde, amit a harag táplált rá—rá spriccel, de nem merte megtörülni. Nem volt elég bátor hozzá, de ahhoz az volt, hogy a véleménye mellett kitartson.

 — Nem fogom ki javítani a jegyet, igazgató úr.

  Ezt kimondva felállt, és kiment az irodából, majd a tanáriban érve keserves szemekkel nézte a földet. Nem nézett senki szemébe, fogta a táskáját, és azzal együtt kiment a teremből. Aztán ki az iskolából, mint aki jól végezte dolgát. Elindult hazafele, úgy akár az elmúlt negyven évben minden nap, lassan, de biztosan. De most egy világ omlott össze benne. Fájt neki az, hogy nem gyakorolhatta azt a kis hatalmat, amit, mint tanár megtehet. Mindig az igazságos osztályozás híve volt, és most ezt, amiben hitt, egyszerűen eltaposták. S azok taposták el, akikre fel kellene nézniük a társadalomnak.

 Abban az órában nem volt egy teremben sem akkora düh, mint az igazgatói irodában. Idegesen ült magában Kocsis Viktor és elmerengve rágta magát újból és újból az események sorozatán.

 Nem hitte el, hogy valaki nemet mondott neki. Nem hitte, és nem is akarta elfogadni a helyzetet.

 „Mi lenne, ha egyszerűen kimennék és kijavítanám a jegyet a naplóban. Akkor le lenne zárva az egész és kész.” Erre gondolt, csak erre tudott gondolni. De tudta, hogy ezt nem teheti meg, még akkor sem, ha az iskola hatalma az ő kezében van. Ha ilyenre vetemedne, akkor az öreg Csontos lehet, hogy jelentést tenne egy felsőbb szervnél.

 — A megoldás csak az lehet, hogy rá kell vegyem az öreg tanárt a jegy kijavítására — és ezt kimondva magában, átgondolva, felugrott a székéből, majd sietve elhagyta az iskola területét.

 Gyors léptekkel ment át az iskola melletti parkolóba, ahol az autója ált, mibe beülve elindult az öreg lakása fele.

 Csontos tanár úr hazaérve, nyugodt lelki békéjét keresve, leült egy fotelbe, hol újból és újból felidézte magában azokat a mondatokat, szavakat, amiket az igazgató mondott neki. De ő az a fajta ember volt, akit az idő megpuhít.

 — Ki fogom javítani a jegyet, aztán majd az egyetemen úgyis elintézik a fiút, ha nem tanul — motyogta magában, és ezzel felállt majd a konyhába ment. Leült egy székre, és egy újságot a kezébe véve olvasgatni kezdett. Ebédidő volt, de magában nem akart enni. A felesége, aki szintén pedagógus volt, még nem ért haza, gondolta megvárja, és együtt esznek majd.

 Ezalatt egy fekete autó gyorsan közeledett az öreg háza fele. A kormány mögött egy ember volt, akit a düh irányított. Egy ember, aki teljesen kiborulva magából közeledett, hogy újból megbeszélje a jegyet, és a fia jövőjét.

 Kocsis Viktor igazgató általában nem volt az a fajta ember, aki gyorsan megy az autóval. Szerette, ha látja a körülötte lévő világot, és nem szeretett elsuhanni a dolgok mellett. De most semmi sem volt fontosabb a történelemminősítésnél. Aztán ott volt a ház előtt, ott ahol már nem egyszer járt, mint kedves vendég.

 Kiszállt az autóból, és gyors léptekkel az ajtó fele vette az irányt. Odabent az öreg tanár hátradőlve bóbiskolt az újsággal a kezében, várva a feleségét, és pihentette a szemét. Valahogy eltompult a világ körülötte, és ez a kis gyököntés segített, hogy tisztán lássa és elfelejtse a sérelmeket, amiket a mai nap okozott.

 Kopogtatás hangja hallatszott az ajtó felől. Gyors, durva, nyers kopogtatás. De ezt az öreg tanár nem hallotta, annál egy kicsit mélyebben aludt a székben, melegítve az újsággal a hasát.

 Aztán már nem bírta tovább Kocsis Viktor, megfogta a kilincset, hogy ellenőrizze, nyitva-e az ajtó. És igen, nyitva volt. Megnyitotta, majd belépve az előszobába, meglátta az öreg tanárt, ahogyan a konyhában pihengetett.

 Közelebb lépett hozzá nesztelenül, egészen közel. Annyira, hogy már halhatta, ahogyan apró horkantások hagyják el az öreg száját.

 Nézte, akár egy gyereket, de ez nem egy gyerek volt, hanem az az ember, aki a fia útjában van. Az életét fogja tönkre tenni. Ezt nem hagyhatta. Zavarodott volt, és félt a jövőtől, attól a jövőtől, amit nem akart elveszíteni. Szemével gyors játékot játszott, olyan játékot, hogy mit tud gyorsan találni, amivel megijessze a csendesen alvó öreget.

 Átnézve az öreg felett, meglátott egy húspotyoló kis baltát a konyhaszekrényen.

 — Hátha te nem javítod ki a jegyet, akkor majd én, ki javítom  — szólalt meg benne egy hang, egy hang, aminek nem tudott parancsolni.

 — Javítsd ki, te nyomorult öreg! — ordított az igazgatóban a hatalomra éhes szörnyeteg és a gondolatok serege.

 — Javítsd ki! 

 De a választ nem az öreg tanár mondta, hanem újból a gondolatok elsötétült világa. Ami az igazgató fejét befedte, és eltakarta minden józanészre érlelő napfény elől.

 — Nem javítom ki, nem javítom ki!

 És egyre hangosabban és hangosabban szólt a hang.

 Csendesen ellépett az öreg tanár mellett és megragadta a húspotyolót. Érezte, hogy ez az, amivel igazságot lehet szolgáltatni.

 — Utoljára mondom, javítsd ki! — szólt megint a belső hangja Kocsis Viktornak. Várta a választ reszketve és figyelte, ahogyan az öregember nagy szemekkel inti vissza neki, hogy nem.

 — Nem lesz ki javítva!

 — De igen ki lesz! — ordított fel Kocsis Viktor.

 És ez már nem a lelkében dúló csata hangja volt. Ezt már az öreg Csontos is hallotta. Hirtelen kinyitott a szemét, az újságot maga elé emelve nézett fel a főnökére.

 — Mi keres itt…? — ennyit tudott mondani. Ennyit, mielőtt a potyoló a halántékához neki nem csapódott. Egy ütés volt, de erős és kegyetlen. Tompán hallatszott, ahogyan a fém és a csont találkozik, és amit egy vékonyka bőr befed.

 Aztán az újság kicsúszott az öreg kezéből, ahogyan megdermedve, és megijedve ült a fotelben, elfordítva a fejét az ütés erejétől.

 Nem mozdult, nem szólt, tekintete üveges lett. Kocsis Viktor remegve engedte ki a kezéből a potyolót. Nem tudta, mit tett, valamit sejtett, de túl zavart volt ahhoz, hogy teljesen tisztán lássa a tettének súlyát.

 Zavarodott fejjel elindult az ajtó fele, hogy elhagyja a házat, mikor kinyílt az előtte és belépett az öreg tanár felesége. Mosolyogva üdvözölte őt, egy pillanatig ez ki is tartott, de csak egy pillanat volt, vagy kettő. Mikor meglátta a férjét a székben félrefordult fejjel mozdulatlanul.

 — Bocsásson meg… — szólalt meg Kocsis Viktor.

 — Megöltem, azért, mert így volt helyes. A fiam egyetemre megy.

 Ezt kimondva lecsúszott az ajtó mellé és könnyes szemmel várta a tetteinek a következményeit. Lehajtotta a fejét, és azt érezte, hogy vesztes. Egy olyan vesztes, aki azért bukott meg, amin nem lett volna szabad. Kereste a tanulságot, legalább valami legyen, amibe kapaszkodhat.

 — Józanész, józanész és nyugalom, csak ennyi hiányzott belőlem, és ez elég volt ahhoz, hogy megbukjak. Hogy megbuktassam magam.

 De ezt már, hogy kimondta-e tényleg, vagy csak a lelkiismerete mondogatta, azt nem tudta senki, még ő sem.   

 — Nem csak a fiam bukott meg, hanem én is.

 És folyamatosan csak erre tudott gondolni addig, míg a bilincs kattant a kezén, és a bíró kalapácsa lesújtott felette.

Legutóbb szerkesztette - Thököly Vajk