Thököly Vajk : Egy ajtónyira az élettől

(… a magunkba zárkózás veszélyeiről)*

 

…eltelnek napok, hogy mozdulatlan vagyok,

az ajtót pediglen senki nem nyitja rám,

a zajt, a világ lármáját, sárba tiporta a csend,

semmi, mi hang, csak én, s egy barátom: Magány.

 

…hatalmas erő tombol, dúl a falon túl,

de tudattalanul meghúzódva, gondolom, bennem,

s lehet, ez nem is igaz, csak játszik velem

az elme, hogy megértsem azt, mit lehetetlen.

 

…ki vagyok én, hogy kérdezem az állítmánytól?

Nem hogy a világtól – magamtól sem merem,

jelentkezek, lábujjhegyen, Isten talán rám tekint,

de mit kérdezhetnék én, halandó, esetlen kegyelem.

 

…ma még rózsafüzért csatoltam szívem mellé,

mert a napfényben mosdhattam, de csak ablakon át,

a falon túl, egy ajtónyira minden adott, mozdulatlan

halott, s így elvész minden itt bent, mi kint megtalált.

                                                                                       2009

Legutóbb szerkesztette - Thököly Vajk