Takács Dezső : Inverz

Az embernek szépséges királylányra, délceg királyfira fáj a foga. Vajon mire vágyhat a béka? *

 

 

 

Bár még egy félóra sem telt el azóta, hogy délutáni pihenőjét megszakítva bejött a kertből, neki úgy tűnt, a létezés kezdete óta rója a köröket háza körül.

    Először a tetőt vette alapos vizsgálat alá. Le-föl cikázva, szinte soronként haladt előre. Végezvén az árnyékos oldallal, a nyugati, napos lejtőn folytatta a kutatást. A felforrósodott kerámiából áradó hő megsokszorozta energiáját. Mikor megpillantotta a kémény közelében kapaszkodó, lepattant peremű cserepet, agyában azonnal bontogatni kezdte nektárt rejtő, vörös szirmait a remény éledő virága.

    Öröme sajnos korainak bizonyult, mert amint közelebb férkőzött a reményteljes réshez, azonnal felfedezte a külső héjazat alatt feszülő, sárga védőfóliát. „Itt nem jutok át” — állapította meg lemondóan, de nem adta fel.

    A nyílászárók következtek. Igaz, a télre történő felkészülés jegyében nemrég már mindenhová felragasztotta a pontos illeszkedést, a szinte légmentes zárást garantáló purfix csíkokat, azért volt rá némi esély, hogy valahol kimaradt egy picinyke szakasz, s ott bejuthat otthona biztonságot nyújtó falai közé. Azonban ahogy fogytak az ajtók, ablakok, úgy apadt lejjebb és lejjebb kezdeti optimizmusa. Már csak a parányi, nyitott, fürdőszobaablak volt hátra. Közel harminc év telt el azóta, hogy a ház megépítését követően felerősítette rá a műanyag szúnyoghálót. „Ennyi idő alatt csak kifeslett valahol!” — gondolta, de újfent csalódnia kellett. Hiába pásztázta végig négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre az ötvenszer ötvenes felszínt, nem talált egyetlen sérült szálat sem. Kifogyott az ötletekből. Fellendült a magasba, átbukott a gerincen, elhaladván a fal tövében guggoló hordósor felett, feltöltődött az erjedő, langyos szilvacefréből áramló gőzökkel. A bejárati ajtóval szemben strázsáló körtefa egyik, már színesedő levelére telepedett. Próbált megnyugodni.

   Az udvar lustán nyújtózott a késő délutáni napfényben. A kutyák kedvenc helyükön, a garázs előtti járdán szunyókáltak. Az ereszdeszkán két felbőszült veréb püfölte egymást, a többiek ügyet sem vetve a berzenkedőkre, az utcai vérszilvafákon zsinatoltak. A szomszéd ház kéményén már alkonyi koncertjére hangolt a rozsdafarkú. Békét és nyugalmat árasztott minden. Csak akkor futott végig a hátán valami érthetetlen, nyirkos, hideg érzés, amikor észrevette a nagykapu tetején tanyázó szürke madarat. Az látszólag unottan gubbasztott, azután váratlanul felrebbent, valamit elkapott a levegőben, s a kiindulási ponton landolt.

    Ebben a pillanatban kinyílt a kiskapu, és belépett rajta a fia.

   — Szedd össze magad, Lajos! Ez az utolsó esélyed — bíztatta magát. Mintha az udvar többi lakója is megérezte volna a sorsdöntő pillanat feszültségét. Elnémult a verébhad, s az egyik kutya felnyitotta a felül lévő szemét.

    Lajos minden idegszálával a dupla bejárati ajtóra koncentrált, s mikor a külső szárny még nem csukódott, a belső meg már nyitva állt, zuhanóbombázót megszégyenítő sebességgel hasított be fia feje, és a szemöldökfa között, az előszobába. A nagy sietségben csak egy hajszállal kerülte el az ajtó szegletében kuksoló, idei süvölvénypók kis, kerek hálóját.

    Végre benn volt. Orrát megcsapta a tűzhelyen rotyogó töltöttkáposzta mennyei illata, és szinte mágnesként vonzotta a kéken villogó gázrózsából felszálló meleg. A páraelszívó fölött futó, fehérre mázolt csőre ült. Ösztönei megsúgták: amilyen jótékony a meleg, olyan veszélyes a fazékból felszálló gőz. A testére csapódó pára melegágyat kínál a gombáknak, s ha azok megtelepszenek rejtett zugain, nem éli meg a tavaszt. Vigyázni kell! Mellső lábaival rögtön tisztogatni kezdte magát, s az átélt izgalmak utáni monoton mozdulatok hatására lassan elszenderedett.

    Álmában visszafelé futottak előtte a délután különös képei. Az utolsó jelenetben a barackfa alá tett napozóágyon pihent. Szája sarkán váratlanul valami hűvös, kissé nedves érintést érzett, ezért oldalra fordította a fejét. A barackfa egy vékony vesszején, tőle alig egy méternyire, egy formás, smaragdzöld, aranysárgán csillogó szemű levelibéka hintázott.

     — Uram, teremtőm, a béka!

    A felismerés elemi erővel szórta szét álmát. Kinyitotta a szemét. Felesége állt előtte. Bal keze csípőjén pihent, jobbjában épp akkor lendült magasba a zöld nyelű, sárga fejű légycsapó.  

Legutóbb szerkesztette - Takács Dezső
Szerző Takács Dezső 190 Írás
Viharban érkeztem, vaksötét éjszaka. Hajlongó jegenyék, átázott föld szaga, s Anyám volt ott még, meg a bába, mikor belesírtam ebbe a világba, a Sztálin utca nyolcban, alig hallhatóan.