Pulai Éva : Holdparipa

A képen: Fűkő Béla Holdparipa II

 

 

 

 

Nézegeti a Művész bemutatkozó oldalát. Grafikák, kollázsok, szobrok, irodalmi művek…

Bepillantást ad a műtermébe is, ahol látni, pattan a márvány kagylós szilánkja, és száll a mindent varázslatosan fehér csillogó lepellel bevonó márványpor.

Hallja a véső, kalapács páros zenéjét — ha csilingel, akkor csak pici morzsákat kapnak le a kőtömbből, mélyebb, tompább hang jelzi, egy nagyobb darabot igyekeznek lefejteni az óriásról.

És persze jönnek az emlékek…

Hideg téli napok, amikor Edittel — ketten voltak csak lányok a csoportban — mint a régi egyiptomiak küzdöttek a magát megadni nem akaró óriással, hogy egy darabot lehasíthassanak belőle. (Vagy éppen a fűtetlen üvegházban öntötték gipszbe a mintázott munkájukat.)

Vasárnap lévén, egyedül voltak, csak engedéllyel dolgozhattak a fedett szín alatt, ami az iskola és a kollégium közös udvarán volt. De cseppet sem bánták. Így bár kicsit keserűen, de mégis nagyokat nevettek, ha a befeszített ék bizony kirúgta magát hatalmas csörömpöléssel a nem megfelelően előkészített vájatából. A hosszú órák észrevétlenül repültek.

A kezük vörös, lila és kicsit duzzadt volt a hidegtől. Na persze, mindig volt rajta pár var is, jelezve, a kalapács lecsusszant a vésőről… És ha már egy kicsit gyógyult a seb, biztos, hogy a következő nem jó ütés ugyanoda talált.

Akkor volt ez csak kellemetlen, ha hazautazott, és barátja-kedvese elhívta a Tiszti-klubba (hú, micsoda elit helynek számított) ahol életében egyszer sem érezte magát jól.

Szinte mindenki ismerte egymást, és úgy érezte, őt figyelik. Mint egy betolakodót. Látják sebes, véraláfutásos kezét, egyszerű kordnadrágját a surranójával… És ha egyedül maradt — mert kedvesének sok barátja volt, akikkel pár szót váltott — elálldogált a fal mellett, szokásához híven az emberek arcát elemezgetve.

Mennyivel másabb volt Szegeden.

Máig úgy érzi, az az idő mélyen beleivódott a lelkébe, és akkor érezte igazán, hogy a világ kerek.

A többiekkel együtt, mint a legkiszáradtabb tengeri szivacs, úgy szívta magába az új, a csodákat mutató, tanító világ minden cseppjét, és lágyult, alakult tőle egy boldog kis emberré.

Nézegeti a szobrászművész képeit megint. Mellette van a félig szabadban lévő műtermében, hallja a kőmorzsalék csikorgását, ahogy leguggol készülő szobra mellé. És nézi a már kész, varázslatos művét, a siklósi mészkő és a fa gyönyörű találkozását, csodálatos táltos fejjé és holddá változását.

 

 

 

 09. 10. 26.

 

Legutóbb szerkesztette - Pulai Éva
Szerző Pulai Éva 0 Írás
A másik embert először olyannak látod, amilyennek szeretnéd. Megismered olyannak, amilyennek ő szeretné, hogy lásd... Ha én is akarom, megismersz. A híroldalt H.Pulai Évaként állítom össze.