Nagy Horváth Ilona : Jéghajlat

 

Simít az álom,

a pókfonálon ingó

ráció zuhanni volna kész.

Leslek,

akár csodaváró gyermek az ablakközt

Mikulás körül,

lebben-e már a függöny,

s úgy örülök épp,

ha utcára szaladva

nyomokat lelek a hóban.

 

hang

 

Valami felismerhetetlenné

torzult hívás.

Fejemben hibásan kódolt

korábbi üzenetek,

szám sarkán még ott a só,

aznapról,

amikor kulcsot kaptam

a nagy házhoz.

 

Bejárom termeim

– húsfalak nyelik mohón

a bús kísértet léptei

csüggedt zaját –

és morzsolom a kérdést:

hová megy, akit nem várnak

sehol…

S aki hív,

legyen bár maga az Isten,

mit tudhat az egyedülről…

 

Az összeszorított szemekről,

hogy ne legyen még reggel,

ne még a fény.

A csukott ajtókról,

amin túl korgó gyomorral

őrjöng a lét,

a rettegéstől, hogy

széjjeltép, ha kimegyek.

 

Hogy odakint fel-alá járnak

a tűszemű idegenek…

 

mit

 

tudhat

 

az

 

egyedülről

 

Egész valómmal alszom,

egyetlen hűvös éjszaka a

világ.

Nyugton lélegzem.

 

Rejtelmes ütemre

hajlanak a fák,

még zizegnek bokrok

és suttog a fű,

 

de hófelhők gyűlnek

a határon.

Szél kerekszik,

lusta üvegszakállt növeszt

az eresz horpadt alja,

jégpihe ül meg a fáradt dróton,

nyomot lesni oson a gyermek.

Hiába.

Még várat magára

a hó,

de lám, a képzelet útján is opálosra

fagynak már a tócsák.

Gondolkodni dermed a lélek,

megverekszik egymással

utolsó vérig

képzet és valóság.

Ablakomra virágot

firkál közben

a tél.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 301 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.