Kovács Henrietta : A hegy titka

Csak ment fel a hegyre egyes-egymagába,
kopott kövek mellett vitte ?t a lába,
még nem voltak szárnyai,

de bármerre lépett, arany lett a homok,
sok kicsi jellel mutatták a nyomok,
hogy követik álmai;

egy-egy vihar néha addig rázta, tépte,
hogy ázott rongyából kilógott a térde
és csak nevette a szél,

ám a  szemek, mik lesték a Holdból,
egy lámpást odafent meggyújtottak olykor,
súgva: azt nézze, ha fél.

Mindig akadt néhány furcsa, földi társa:
egy vándorbot, egy k?, nem is vágyott másra,
bár a hegy zordan meredt,

útján megfáradni még ideje sem volt,
nem állíthatta meg talán sem él?, sem holt,
hogy elérje az eget.

S fent, mint egy igaz bölcs az igézet után,
csak állt ott szabadon és ámulattól sután,
amikor meglátta ?t;

hazaért hirtelen, bár maga sem tudta,
a ragyogás között kit vitt elé útja:
az Isten vagy Istenn?t?

Legutóbb szerkesztette - Kovács Henrietta
Szerző Kovács Henrietta 79 Írás
1991.10.20., Debrecen - a kemény tények....:) ÃÂrni, írni, írni... egyszer álmomban egy cseresznyefán ülő fiú megkérdezte tőlem, hogy mikor lennék a legboldogabb? "Akkor - feleltem - ha mindig ősz lenne, én pedig egész életemben egy fa alatt ülve írhatnék..." Ez persze így nem teljesen igaz, de majdnem... :) "Mint minden emberi lény, képes vagy szeretni. Hogy tanultad meg? Nem tanultad meg: hiszel benne. Hiszel benne, és szeretsz." /Paulo Coelho/