Milyen jó is lenne meggyőződni erről, amikor a kis falumba visszatérek. Mások szabadidő eltöltési szükségleteiket próbálják kielégíteni, valahányszor megszállnak vendégházainkban. Milyen érdekes ez a „vidéki nincs és városi van”, ami persze fordítva is helytálló lehetne, de az én esetemben kicsit minden más most… Még a mondataim értelmét is megkérdőjelezem.
Hinnék neked, de tegnap otthon voltam, ismét beállított szótlanul. Nem sokat változott.
Viszont alig akartam hinni a fülemnek, hallottam a hangját. Kicsit elszemtelenedett.
Háromszor tette fel ugyanazt a kérdést: Miért? Miért? Miért? Éppen akkor, amikor rádöbbentem, nincs munkám, lehetőségeim sincsenek, még egy kurta kocsma sincs… És, ha volna? Üres pénztárcáért vajon mit adnak?
Nem, olvasni sem szeretek már. Ott ül ő, a semmi, és a legizgalmasabb részeknél hirtelen eltőnik! Ilyenkor az idegesít, hogy vajon merre járhat? Persze, kár aggódnom, olyankor mindig visszajön.
Itt, a városban, minden más. Valószínűleg nehezére esne feljönnie a harmadikra. Itt sem történik semmi különös, ki sem mozdulok, de mégis más, nem találkozom vele.
Talán a lehetőség? Lehet, hogy a lehetőségek hiánya, ez a semmi? Mit bánom én már, ki ő, itt a városban legalább nyugalmam lehet tőle.
Drága szüleim! Most, hogy mi nem élünk otthon, vajon hozzátok is beállít?
Legutóbbi módosítás: 2009.10.10. @ 19:46 :: Kőmüves Klára
